Freepik.com
Az ember alapvetően szeret jó véleménnyel lenni saját magáról. Még akkor is, ha épp nem az. És hogy ez ne csússzon ki a kezünkből, beindul az agy önvédelmi gépezete: kiszínez, torzít, magyaráz, hogy ne kelljen kellemetlen érzésekkel, szégyennel vagy felelősséggel szembenézni.
Nézzük meg, hogyan működik ez a gyakorlatban.
1. Kognitív disszonancia csökkentése – az önigazolás művészete
Mi történik?
Két dolog feszül egymásnak: amit gondolunk magunkról, és amit valójában teszünk. Ez feszültséget okoz, amit az agyunk megpróbál elsimítani úgy, hogy az egyik oldalt módosítja – többnyire az értelmezést.
Példa:
„Fontos nekem a környezetvédelem” – mondja valaki, miközben minden nap autóval megy három utcányit a pékségig. A feszültséget így oldja fel:
Ez a kis út nem számít. A gyárak sokkal többet szennyeznek
Miért csináljuk?
Mert nehéz elismerni, hogy nem vagyunk következetesek. Ez a kis agyi tuning segít, hogy továbbra is környezetbarátnak érezzük magunkat – anélkül, hogy ténylegesen változtatnánk.
2. Áldozathibáztatás – csak ne kelljen felelősséget vállalni
Mi történik?
A világ igazságosnak tűnik, ha azt hisszük, hogy „mindenki megérdemli a sorsát”. Így nem kell belehelyezkedni más fájdalmába – csak ránézni, és megállapítani: „biztos csinált valamit, ami miatt ide jutott”.
Példa:
Ha valakit zaklatnak a munkahelyén, és te csak annyit gondolsz:
Biztos túl érzékeny. Nem lehet vele könnyű dolgozni
Ahelyett, hogy átéreznéd a helyzetét, inkább magyarázatot gyártasz, hogy ne kelljen kiállni mellette.
Miért csináljuk?
Ha beismernénk, hogy rossz dolgok akár velünk is megtörténhetnek ok nélkül, az félelmetes lenne. Az áldozathibáztatás véd:
Ha jól viselkedem, velem nem történik ilyen
3. Szelektív empátia – amikor kikapcsoljuk az együttérzést
Mi történik?
Nem mindenkit engedünk be a szívünkbe. Tudatosan vagy tudattalanul szelektálunk: ki az, akinek a szenvedése megérint, és ki az, akinek inkább hátat fordítunk.
Példa:
Ha egy tinédzser szorongásairól olvasol, könnyen megsajnálod. De ha egy 40-es férfi lelkileg összeomlik, azt gondolhatod:
Ugyan már, szedje össze magát!
Miért csináljuk?
Az empátia energiaigényes. És minél inkább hasonlít ránk valaki, annál könnyebb vele együttérezni. A „távolabbi” embereket sokszor egyszerűen kiiktatjuk az érzékenységi térképről.
4. Morális licencelés
Mi történik?
Ha már tettünk valami jót, jogot formálunk arra, hogy most ne kelljen – mintha a „jó ember pontjainkat” le lehetne vásárolni egy kis nemtörődömségre.
Példa:
Egyszer segítettél egy barátnődnek költözni, úgyhogy most, amikor sírva hív, mert elhagyta a párja, simán rávágod:
Most nem érek rá, bocs. De azért tudod, hogy számíthatsz rám
Miért csináljuk?
Mert jó érzés jónak lenni – de nem mindig kényelmes. Ez a mentális trükk lehetővé teszi, hogy mindkét érzést megtartsuk: jó embernek lenni, de most épp semmit sem tenni.
5. Racionalizálás
Mi történik?
Valamit érzelemből döntünk el (pl. kényelmetlen, félelmetes, ciki lenne megtenni), majd utólag beöltöztetjük logikusnak hangzó érvekkel.
Példa:
Nem mész el a szomszédod esküvőjére, mert nem szívesen vagy társaságban. Aztán ezt mondod:
Amúgy is túl sokan lesznek. Nem is olyan jó fejek ezek a családtagok
Miért csináljuk?
Mert sokszor nem akarjuk felvállalni, hogy a döntésünk mögött szorongás, kényelmetlenség vagy lustaság van. A racionálisnak tűnő magyarázat helyrerántja az önképünket.
6. Dehumanizáció – az „ők nem olyanok, mint mi” hamis biztonsága
Mi történik?
Azt mondjuk: „ők mások” – így nem kell hozzájuk kapcsolódnunk. Leválasztjuk őket az emberi mivoltukról, mert akkor nem kell morális kérdéseken rágódni.
Példa:
Egy komment a közösségi médiában arról, hogy egy börtönlakó újra szabadult. A reakció:
Ezeket nem is kéne visszaengedni a társadalomba
Miért csináljuk?
Mert így nem kell meglátni az embert a bűn mögött. Nem kell mérlegelni a múltját, a körülményeit, az esélyt a változásra. Így minden egyszerűbb – csak közben kicsit kevésbé vagyunk emberek mi is.
Nem kell „rossznak” lenni ahhoz, hogy fájóan közönyös döntéseket hozzunk. Elég hozzá egy kis önvédelem, egy pár logikusnak tűnő magyarázat és a vágy, hogy jó emberként gondolhassunk magunkra. De a valóságban nem az számít, minek hisszük magunkat – hanem az, amit végül ténylegesen teszünk.
