
Ki az áldozat? Elcsépeltté vált manapság ez a kifejezés, mivel ma már mindenki szeret az áldozat szerepében tetszelegni, akár az, akár nem. Hogyan él és érezhet egy áldozat valójában?
Tetovált, szőke, piros magassarkúban – dögös és magabiztos, mintha az egész várost ő tanítaná szerelemre és szexre.
Csörgits Kinga, szexuális tanácsadó, megjárta a poklok poklát, ezért tud húsba vágó témákban őszintén, fájón, mégis humorral vagy épp groteszk módon válaszolni.
Újságíróként is kihívás volt vele beszélgetni – milyen lehet vajon beülni hozzá egy terápiás foglalkozásra? Mintha egy gepárddal harcolnál: éberen kell figyelni, mert váratlan csapásokat mér. Kell pár perc, mire talpra állsz a következő kérdéshez, mégis megnevettet, elgondolkodtat, sőt, néha úgy érzed, randin ültök, nem interjún.
Ki az áldozat?
Mivel te is az voltál, megküzdöttél a gyermekkori traumáiddal, és talán küzdesz a mai napig is, a hivatásod is eköré épült, te talán el tudod magyarázni nekem és az olvasóknak, milyen érzés ez az állapot.
Kezdeném ott, hogy… Ez egy nagyon jó kérdés. Rögtön bele a közepébe. Főleg a saját sztorimat figyelembe véve, bennem az is felmerül, hogy egyáltalán ki az áldozat: az elkövető is valahol egy áldozat, az áldozat is valahol egy elkövető, ebbe menjek bele? Egészségesen kötődő, egészséges értékrenddel rendelkező ember nem csinál ilyet. Nem bánt. Aki ilyet csinál, az egy borzasztó elfojtásból, elkeseredésből, függőségből és abban való megőrülésből következik, és azokból a kurva éretlen megküzdési stratégiákból, ahogy ő a vágyával kapcsolódni tud – meg amit még mondjuk jelen esetben nálam az alkohol – megengedett neki. Ez nyilván nem magától alakul így az életében, senki sem magától dönt úgy, hogy lenyomja azt a napi 1-2 liter vodkát a torkán. Bár erről nem tudok sokat, hiszen kicsi voltam, nem emlékszem semmiféle durvulásra a családjában, vagy a mi családunk légkörében keringő történetre, ami róla és a gyermekkoráról, nehézségeiről szólt volna, de ezzel a tudással már feltételezhetjük, hogy az ember nem csinál ilyet, ha nincs rá oka. És ez nem felmentés, semmiképpen sem elkenés, maszkolás, csak egy egy tény: biztosan az ő múltjában is van valami, ami megnyomódik azáltal, hogy bekerül egy ilyen családi légkörben, egy ilyen mintázatban, ott egy olyan gyermek, mint én. Semmi sem fekete és fehér.
Mindenki megérdemli a megbocsátást?
Azt állítod, hogy az áldozat egyben elkövető is, és vice versa. Ezek szerint az elkövető megérdemelné a feloldozást?
Mindenki megérdemli.
Még egy gyilkos is?
Az is, szerintem igen. Erről mondjuk kicsit másképp vélekedem, mint a nagy átlag. Ha végig tekintesz az életeden, menjünk egy más témára, akkor az igazán fontos eseményekre tudsz-e úgy tekinteni, hogy „hú mekkora szerencsémre volt bassza meg!”?
Persze.
Tudsz így tekinteni? Biztos, hogy szerencse volt? Létezik szerencse? Ez megint filozófiai kérdés, attól függ melyik tanszéken ülünk.
Úgy hiszem, hogy sok esemény tényleg csak véletlen, és néhány okkal történik szerencsésen.
Az az ember, aki átélt és túlélt olyan dolgokat, mint én, már rég nem hisz a szerencsében. Tehát sokkal inkább egyfajta fatalitás, egy sorsszerű bármi is, és hogyha ebben hiszünk, akkor valahol mindennek és mindenkinek létjogosultsága van. Nyilván, amikor a saját gyerekünkkel történik bármi, amikor a saját családunkban történik meg az abúzus, amikor minket érint személyesen egy háborús krízis, bármi, akkor kurvára nem tudjuk ezeket a nagy lózungokat elővenni, de alapvetően minden valahogy okkal is történik minimum. Én ebben hiszek. Egyedül az öncélú vagy cél nélkül való gonoszsággal nem tudok mit kezdeni. Ez az energia is bizonyára okkal jelenik meg a valóságunkban, de ebben a legnehezebb meglátni a sorsszerűséget.
De ha – ne adj Isten – a te gyermekeddel tenne olyat valaki, mint amit a mostohaapád tett veled, mit tennél?
Néhány éve történt nálunk egy családon belüli trauma, ami a gyerekeimet érintette. Onnan felépülni újra mint nő, anya, áldozat, szakember, brutális volt. Azt gondoltam, hogy az én családomban bármi megtörténhet – drogosak lesznek, pizzafutárok, netalán zenészek (nevet) -, de az, hogy ez megtörténjen, azt gyakorlatilag lehetetlennek tartottam. Mégis megtörtént. Azért hozom ezt be, mert hidd el tudom miről beszélek. Mindenképpen meg kell bocsátani. Nekem a nevelőapámnak soha nem volt nehéz megbocsátani.
Hogy lehetséges ez?
Mert nem is kellett.
Később, felnőtt fejjel sem haragudtál rá?
Anyámra csak, rá ma is.
Ezt nagyon sok áldozattól hallottam már.
A legnagyobb fájdalmam az egész gyerekkori traumámban, hogy az én anyám nem hitt nekem. Nem akarom elhinni, hogy ő ezt nem látta. Nem akarom elhinni, hogy amikor elmondtam neki, akkor nem hitte el.
Mi ennek az oka? Miből gondolod, hogy tényleg nem sejtett semmit sem? Miért inkább rá irányul a haragod a nevelőapád helyett?
Mert az ő dolga lett volna, hogy megvédjen. Az ő döntése volt, hogy beemelt valakit a képletbe, és ha ez nem működik, akkor az az ő döntése lett volna, hogy ki is emelje a képletből és egy anyának a gyereke az első. Pont. És én soha nem voltam neki az. Ezt azért mondom ilyen letisztultan, mert eltelt 25 év.
Ezt ki is kommunikáltátok?
Ki. Most már 2-3 éve nem beszélünk. De egy lehetséges gyógyuláshoz és továbblépéshez is két ember kell(ene).
Anyukád nem volt ebben partner?
Próbálna az lenni, nem azzal van a baj, hogy nem közelít belátással, vagy látszólagos megértéssel, ha rosszat csinál, hanem hogy utána újra elköveti. Bármit is. A következő bántalmazását, a következő szemétségét. Gyermekként más sémáink működnek, mint szülőként. És amit gyerekként (akár felnőtt koromban) elkövetett velem szemben ezerszer, azt az én gyerekemmel egyszer játszotta el és azonnal kirúgtam. Én is anya vagyok, már másképp működünk.
És ezért meg tudtál neki bocsátani? Hiszen az mindenkinek jár.
Dolgozom rajta. Az a nehéz, hogy elfogadjam, hogy ez is egy létjogosultság. Hányan vannak, aki intézetben nőnek fel? Van egy nagyon jó barátom, az édesanyja pár hónapos korában intézetbe adta. Azt mondta, hogy már évekkel ezelőtt megbocsátott, de keményen megdolgozott érte. El kellett fogadja, hogy nem ő volt ott a prioritás. Ez nagyon kemény. Van, amin egy életet dolgozhat az ember, de a lelkébe ég: hogy a faszomba dolgozod fel, hogy nem kellettél az anyádnak? Vannak ezek a nagy lózugnok, hogy az egész személyiség átformálható. Persze bazdmeg, ha lenne rá háromszáz évünk egy testben. Az alapprogramot fölülírni sem lehetetlen, de borzasztó sok idő, mire ez meg tud történni és be tudsz emelni, teremteni a valóságodba egy új mintát. Sokszor egy emberi élet bőven kevés rá.

Hogyan éli meg a mindennapjait egy áldozat?
Itt kanyarodjunk is vissza az eredeti kérdéshez. Hogyan éli meg a mindennapjait egy áldozat? Mi az a motívum, ami minden áldozatban megjelenik, egy ilyen trauma után?
Visszamennék oda, és után válaszolok a kérdésedre, hogy az elkövető mitől lesz áldozat, de azt nem beszéltük meg, hogy az áldozat mitől lesz elkövető, és az áldozatoknak hol van a felelőssége. De egy gyermek esetében ezek nagyon erős szavak. Inkább használnám a gyakori tényállás kifejezést. Ami behívja az elkövetőt.
Rengeteg nővel dolgoztam együtt az idők során, többet mint férfival, és azt fedeztem fel, hogy a legtöbb nő – azt feltételeznénk logikusan – kislány korában kiszolgáltatott, csendes gyerek lehetett, hogy úgy mondjam, de azt tapasztalom, hogy ők már kicsiként is nagyon érdekes energiával rendelkező, cserfes, csacsogós lányok voltak.
Szinte már felnőttes, aki flörtöl is?
Igen. És én ugyanilyen voltam. És az elkövetőt nyilván nem mentjük fel, ő a felnőtt, övé a felelősség, ahogy a másik oldalon az áldozatot nem hibáztatjuk azért, mert túlságosan felhúzta a szoknyáját, de ezekben a kislányokban van valamiféle szemérmetlenség, a lelkük fénye valamiképp kicsapongó. Van egy Stephen King könyv, az Álom doktor, amiben van egy cigánykaraván, akik a világot járják és ilyen gyerekeket keresnek, akikben több a fény. Kiszívják belőlük ezt a különleges fényt, és azáltal tovább élnek. Mintha ugyanez történne az abúzusnál is. Ott van egy erőteljesebb fény, ami nem tudja nem magára hívni a figyelmet, és garantált, hogy valaki a közvetlen környezetben le fog rá csapni, mert túl édes ahhoz, hogy meg bírja állni.
Szóval nem csak arról van szó, hogy ezek a gyerekek kacérkodnak, hanem rejlik bennünk valamiféle ízig-vérig női energia már gyermekkorukban is?
Azt gondolom, hogy az egész innen jön.
Az abúzus után pedig két-három drasztikus irány létezik szerintem: az első, hogy begubózik a nő, hangja sincsen, erőszakolják tovább. Ez a nő kerül be olyan kapcsolatba, ahol a férfi, ha nagyon megtartó is, nagyon apuci lesz belőle, mindent helyette intéz és kislányként él ebben a nő. ÉS ennek az iránynak létezik egy B opciója is, hogy full leuralt szerepben él. Ilyen sztorikat hallottam, hogy hazajött a férj egy iszogatásból, és alvás közben megbaszta a feleségét, beleélvezett, majd lefordult róla és kész. Szóval az egyik oldalon egy apuci van, a másik oldalon egy agresszor, de a nő igazából ugyanazt csinálja: alárendelődik és eltűnik.
A harmadik irány, amit én is csináltam, hogy azt mondja a nő: na, megbasszátok a kurva anyátokat. Ebben a nő dominánssá válik. Olyan erőket szív fel magába, ami egyrészt óriási ajándék, emiatt fog túlélni a nő, egészségesebb képlet is, mint az előzök, viszont az egész élete megnyomorodik.
Miért?
Szerinted milyen férfi tud ilyen energiához csatlakozni?
Egy szubmisszívebb?
És az kinek kell? Két férjet fogyasztottam el így – Kinga előkapja a telefonját, és megmutat egy régi képet magáról. 12 éves a fotón, filigrán tini mosoly bujkál az arcán. Érett, kacér, és ahogy ő fogalmaz „kis ribanc”. – Na, szóval visszatérve, ennek kislányként az ember nincs tudatában. Van különbség domináns és domináns nő között. Én ebben is elmentem a falig.
Az mit jelent pontosan?
Kimaxoltam a témát: szexuálisan és párkapcsolatilag is.
De már lecsitultál?
Most már nem verek férfiakat – feleli nevetve.
Csak azt, aki kéri.
Most már szépen ismerkedek. Tudod ilyenkor előkerülnek a vágyak. Szeretem a szubmisszív férfiakat, de mindenki egy igazi férfit szeretne. Egy szubmisszív férfi nem a vágyaiból kifolyólag nem férfi. Ők pont attól válnak szubmisszívvé, mert hárítják a felelősséget, és a vágyakban megjelenő alárendelődésre való igény az megjelenik minden más területen. Ezekkel nincs baj, de ez a típusú férfi nem ismeri az irányítást, megtartást. A nő pedig hosszútávon nagyon elfárad ebben, mert olyan mintha még egy plusz gyermeket nevelne. Aki férfiként viszont ezzel rendben van, megfelelően tartja a kereteket, annak kurvára nem egy domináns, erőteljes nő kell, aki megmondja, hogy merre van az arra – alapvetően nem bírják. A férfiak ebben nem jók, legyünk őszinték, és nem is biztos, hogy dolguk, hogy ebben jók legyenek. Nem én leszek, aki ezt megmondja, mindenesetre én ilyen vagyok és alapvetően ez nem csak rám igaz, hanem sok ilyen abúzusból gyógyult nőnél jelen van és ezzel kurva nehéz ismerkedni.
De a gyógyulás is könnyebb lenne egy „normális férfi” mellett, nem? Egy tipikus, domináns alfa hím mellett, aki férfias, határozott, kiegyensúlyozott, odaadó társ.
Szerintem igen, de az elméletemet még nem sikerült igazolni. Ez még hipotézis. Persze az is egy jó kérdés, hogy mi a “normális férfi” definíciója. Ez mindenkinek nagyon mást jelent szerintem.
Egyébként a gyógyuláshoz szükség van partnerre? Könnyebb vagy nehezebb egyedül?
A tízezer dolláros kérdés. Életem legjobb időszakát élem. Az egyedülálló anyaságtól eltekintve, már hogy annak a kihívásaitól, hogy egyedül vagyok, ez életem legjobb időszaka: jobban nézek ki, jobban teljesítek, jobban működöm minden területen, mint huszonévesen. És érzem, hogy ez még nem a csúcs. Nekem van ebben az állapotban még egy nagyon baszó 10 évem, és ott fogom majd elérni a hegytetőt, de közben meg pont ebben a gyógyultabb minőségben egyre nagyobb a hiány, amit tök nehéz átforgatni. Most először A FÉRFINAK a hiányát érzem, aki mellett nő lehetek. Bizonyos kötődési problémákat – az árnyékmunka nagy részét – sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen, meggyógyítani éretlen párkapcsolatban. Ott jönnek ki a legélesebben ezek a fájdalmak, tehát kellenek és megdolgozni lehet, de gyógyulni belőlük majdnem lehetetlen, főleg egy ilyen kapcsolatban. Ehhez sok én idő szükséges, mármint a gyógyuláshoz. És távolság.
Ebbe bele se menjünk, hogy mi a nő?
Ha megválaszolod először, hogy mi a férfi, akkor tudok választ adni.
Sörhas és pornó. Térjünk vissza oda, hogyan gondolkozik és érez egy áldozat?
Hogy mondjam… Vannak témák és életterületek, amelyekben azért tudnak határt lépni, mert ott nincs határuk. Nekem hosszú-hosszú évekig, ha valaki benyomta azt a bizonyos gombot, lehet ez egy teljesen egyszerű munkahelyi sztori, egy nem kezelt konfliktus, amikor valaki beszólt – ne gondolj nagy dolgokra –, azon hetekig tudtam emészteni magam. Onnan indult a folyamatom, hogy alapból nem tudtam, mi bajom van. Egyszer csak elkezdtem szorongani. Hetek után fogtam fel, hogy az a bajom, hogy nem védtem meg ott magam valahogy, bárhogy, elég lett volna egy „nem”, „nincs igazad”, „húzz a picsába”.
Innen eljutni odáig, hogy már helyzetben felismered, mi történt, de még mindig nem tudsz úgy reagálni, vagy felismered és reagálsz, még ha fasz módon is, majd elérkezni oda, hogy egyértelműen felismered a határodat, és elküldöd a picsába azt, aki átlépi, az nekem 20 évbe került. Sokszor nagyon kemény. Nagyon sok helyzetben egyáltalán nem kell már védekeznem. Sok tipikus súrlódási felületen (iskola, közlekedés, kutyasétáltatás stb.) már csak hagyom. Beleállhatnék, beszólhatnék, de nem teszem meg. Rohadt jó érzés, hogy felismerem ezeket a szituációkat, és én döntök úgy, hogy hagyom. De amikor nem hagyom, az mindig nagyon vicces és élveztes helyzeteket szül.
Most megyek a negyedik diplomámért, de Csepelen és a 8. kerületben nőttem fel, a gyökereimet onnan hozom, amit ott megtanultam, az a mai napig működik: adott helyzetekben száz körbeírt barokkos körmondatnál is többet ér egy szimpla „megbaszod az anyád”. Másik kedvenc mondatom: kit kell itt leszopni, hogy előrébb tudjunk lépni? Mindkettő zseniálisan működik bárhol, még a hivatalokban is. Ez is önazonos. De sok munka ide eljutni.
De nem csak a határok meghúzása miatt küzd egy áldozat, hanem ilyen bizonyos témák kezelése. Nekem a nevelő apám vonala például úgy érzem, tök jól meggyógyult. De anyámon keresztül még van egy megoldatlan szál és nem miattam – amit én tudok, azt beleteszem, de ő egyelőre elérte a tágulási maximumát. Lehet pár év múlva változik, de lehet csak a halálánál. Ezért vele sokkal nehezebben haladok.
Gyerekekkel jártam családterápiára és egy olyan szakasznál voltunk, hogy én mentem egyedül többször. Szóba került anyám és mondja a terapeuta, hogy csináljunk egy dühtesztet… és nem tudtam mindenre válaszolni. 5 alapvető érzelem anyáddal kapcsolatban? Ott ülsz fölötte bazdmeg fél órát és nem tudsz rá válaszolni.
Ez bosszantott föl?
Ez. Nagy nehezen megválaszoltam. Utána realizáltam, hogy ez a fal egy az egyben megjelenik a férfiakkal való kapcsolataimban is: düh, félelem, fájdalom. Amikor konfliktus van, nem tiszta a tér, nem tiszta a kommunikáció.
Vagy ilyen kérdések: első, részletgazdag emléked anyáddal kapcsolatban? Nincs. Biztos van, de nem tudok mondani egyet sem. Olyan dolgok történtek velem, hogy ha mindent látnék, mindenre emlékeznék, akkor lehet nem is tudnám feldolgozni. Ezzel a hasítással szembesülni geci fájdalmas. Mindent meglehet gyógyítani? Persze, csak kérdés mennyi idő áll rendelkezésre. 20 éve dolgozom ezen. És ez kihat mindenre.

Mit tehet egy áldozatért a partnere?
A nevelőapáddal beszéltél a történtekről?
Nem tudtam. 14 voltam, amikor elköltöztem édesapámhoz, és 15, amikor a nevelőapám meghalt alkoholizmusban. Az utolsó egy évben ott már nem nagyon látogattam őket. Pár olyan év következett, amikor szeparálódtunk anyuval.
Édesanyáddal próbáltál beszélni a történtekről?
Én próbáltam vele beszélni, elmondani, mi történt, nem hitt nekem.
És a nevelőapáddal?
Nem. Mai fejjel nyilván más, de akkor én ott nem tudtam megvédeni magam.
Szóval arról sem esett szó, hogy mindezt miért tette veled?
Ilyen nem volt. Azt próbáltam neki kifejezni, hogy nekem ez nem jó. Azt látni kell, hogy egy végstádiumos alkoholistáról beszélünk, aki ki-be járt a kórházba és minden egyes alkalmat megragadott, amikor anyu nem volt otthon, hogy udvaroljon, szerelmet valljon nekem. Emlékszem volt olyan, hogy nemet akartam mondani, és azt felelte, hogy ha nem nyúlhat hozzám, akkor ő inkább meghal. Ijesztő. Egyszer például amikor így nemet mondtam, próbáltam kihátrálni egy helyzetből és közvetlenül utána mentünk volna le a Balatonra és vitte le a csomagokat a kocsiba, de már egy órája nem volt sehol. Elindultunk anyuval megkeresni, hogy hol lehet, találkozott valakivel és beszélgetnek, vagy mi a franc van? És akkor kiléptünk a panel folyosójára és ott feküdt a földön elterülve vérbe fagyva. Nem tudom a linóleum padlós folyosón hogyan lehet így elesni, de neki sikerült és felhasította az egész fejét. Amikor utoljára láttam, a siófoki kórházban feküdt, kibilincselve, mert szétégette magát cigarettával mindenhol. És akkor úgy mentünk be még egyszer, hogy hívott engem anyu, hogy velem akar találkozni, de már látszott rajta, hogy nagyon a végét járja.
Mire beértünk már meghalt.
Ha visszagondolok, azóta sincs mélyebb viszonyom anyámmal. Próbál folyamatosan utánam nyúlni, ezt mondjuk írjuk fel pozitívumnak, mert legalább próbálkozik, de nem tudtuk ezt soha rendezni végül. Egyetlen egyszer sem hallottam tőle azt, hogy „figyelj, mit szeretnél, mire van szükséged, ne haragudj, jóvá tudom-e valamivel tenni?”.
Legalább a szándékot érezted volna.
Igen.
És ha most még élne a nevelőapád, mit mondanál neki, ha mondjuk ő ülne itt helyettem? Vagy mit kérdeznél tőle?
Nem tudom.
Mondjuk az első kurva anyád után?
Nem lenne kurva anyád. Azt mondanám, hogy „már nem haragszom”.
Kanyarodjunk vissza az áldozatokhoz. Mit tehet egy áldozatért a partnere, ha mondjuk a másik fél rendben van, normális, egészséges és szeretne segíteni?
Áldozathoz egészséges partner nem kapcsolódik. Pont. Áldozathoz csak áldozat vagy agresszor kapcsolódik.
Azt mondod egy ilyen kapcsolat nem is működhet?
Szerintem nem. Egészségesnek tűnhet a felszínen, de valójában a másik félnek is szüksége van egy megmentésre vágyó kislányra.
Akkor engedjük el a normálisat, egészségeset. Mit tehet egy bármilyen ember a partneréért, aki áldozat volt?
Semmit.
Nem hiszem el.
Kacag a hitetlenkedésemen. – Leülök beszélgetni egy segítővel és bazdmeg ezt méri az arcomba? Sok mindent meg tudsz csinálni, meg el tudsz fogadni, meg tudsz dolgozni helyette, de az nem ő lesz. Ezekből a kapcsolatokból lesz az a dinamika, amikor eljönnek hozzám és azt mondják hogy „Szia Kinga! Hoztam neked a feleségemet, itt vagyunk mind a ketten, dolgoznánk a szexualitásunkon, ő is nagyon motivált.” – és akkor belemegyünk ebbe a kedves kis történetbe, aztán kiderül, hogy pár éve nincsen szex, vagy csak nagyon minimál, sose volt jó, a nőnek nincs orgazmusa, a csávónak meg korai magömlése van. „De jöttünk hozzád, mert te ugye ezt helyre rakod?!”.
Persze, hogyne.
Meg tudom csinálni, ha mind a két oldalról megkapom azt a felhatalmazást, mindent, ami ehhez kell. De legtöbbször egy ponton a nő ebből kilép. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor bele se lép. Mert ő nem akarja ezt feltárni. Legtöbbször az a nő, aki hosszú ideje benne él egy először választott ilyen nagyon jónak tűnő kapcsolódásba, már rég nem érzi magát jól benne, mert várna arra, hogy nő legyen. De egy traumatizált kislányként kapcsolódott oda „apukához” női testben. Ilyen férfi mellett az kurva Isten, hogy nem fog spriccelni a pinája. Az egész el van baszva. Lehetne – és itt jön a másik véglet – olyat csinálni, hogy spricceljen, csak ahhoz mind a kettőnek bele kell állni, és én fel fogok tenni olyan kellemetlen kérdéseket, akár egymás előtt, hogy te például barátom, ha egy ilyen kislánnyal élsz együtt, akkor nem hiszem el, hogy kielégít téged, tessék beszámolni a fantáziákról, pornó fogyasztásról, egyéb útvonalakról, hányszor mentél félre stb.?
Nem moralizálunk.
De ugye emberünk nem akarja kitenni az asztalra, hogy ezt a nőt minden hónapban megcsalja kétszer egy szeretővel, vagy szolgáltatóval.
Anyuci pedig nem akar beszélni róla, hogy igazából már legalább öt éve nem kívánja a férjének a faszát és legszívesebben okádna tőle, nem hogy bekapja. És neki igazából nem cukipuncija van, hanem egy brutál vadállat vaginája, ami nem kíváncsi a apuci energiára. Egy férfit vágyna magába, de tenni nem képes érte egyikük sem. Így marad a „tedd a dolgod, aztán menjél” szex.
A férj nem attól élvez el, mert jó volt neki, érzi, hogy a nő nem látja-fogadja szívesen és egyszerűen kilöki magából a nő energetikailag. Erről van szó. Ez a nem vendégszerető vagina. Ez egy tipikus forgatókönyv.
Akkor tudnak segíteni, ha a nő akarja. Ha kéri és a nő dolgozni akar magán, akkor a férfi nagyon sokat tud segíteni. Igazából csak a férfi tud segíteni. De addig, amíg ez nem hull táptalajra, addig baszhatod. Nekem a legnagyobb tanítás az volt, amikor elkezdtem az emberekkel foglalkozni, hogy annak tudsz segíteni, aki kéri. Pont.
És mit tehetne az elkövető, amennyiben szívből megbánja a tettét, felfogja annak a súlyát, és jóvá akarja tenni, segíteni akar a gyógyulásban? Ez egy rendhagyó helyzet lenne, mert ez nem szokott általában előfordulni, legalább nem hallani ilyen sztorikat, hiszen az elkövetők vagy felszívódnak, vagy meghalnak – mint a te esetedben is – vagy végül börtönben végzik.
El tudom képzelni, hogy jön egy felismerés bennük. De a segítségnyújtás, az elkövetett bűnök meggyónása, helyreállítása inkább más útvonalakon valósulhatna meg, mondjuk személyes megvilágosodás, alapítványi munka stb. De az, hogy azzal az emberrel teljesen ki tudjon tisztulni ez a viszony, az szerintem nem biztos, hogy működik. De nem mindegy, hogy az alá-fölé rendeltség hogyan jelent meg az áldozat és az elkövető viszonyában. Bizonyos esetekben, mint például a testvérek közti abúzusnál, azoknak a kislányoknak, akiket a bátyjuk bánt, vagy a nővérük, teljesen más a képletük. Hasonló a végeredmény, de valahogy lazább, könnyebben tudunk vele dolgozni. A kulcs momentum az, hogy: a felnőtt (szülő) az Isten, ő a nagyobb, ő az erős, megbíztam benne és mégis bántott engem, ahelyett hogy megvédett volna. Ez testvérek között nem, vagy kevésbé jelenik meg. De egy felnőtt elkövetőnél, no plane ha szülő, nem hiszem, hogy ezt az ősbizalomvesztést valaha helyre lehet állítani. Szerintem nem. Lehet feldolgozni, lehet vele együtt élni. De helyreállítani soha. És itt visszatérünk az egyik első gondolatomhoz. Ez az a bizonyos alapprogrambeli sérülés, amit a végtelenségig lehet tisztítani, gyógyítani. De az ősbizalmat elveszíteni egyszer lehet.
Akkor hogyan lehetséges, hogy a te esetedben, a nevelőapádra nem haragszol?
Az ő feloldozása az volt, hogy meghalt. Ezért tudtam gyorsan feldolgozni a vele történteket És az alkohol problémái is nehezítő körülményként jelentek meg. Mindez természetesen nem felmentés. Amit csinált, bűncselekmény. És hát számolok egy lehetséges átvitellel is. Elképzelhető, hogy a halála miatt minden bűnt anyu nyakába akasztottam és azért is rá haragszom, amit a nevelőapámmal nem tudtam tisztázni soha. Bármi lehet és annak az ellenkezője is. Egy gyermekkori abúzus már csak ilyen. Segítőként felvett másik alapelv: soha, semmilyen körülmények között ne várjam el mástól még csak a törtrészét se annak, amit én tudok. És akkor nem lesz gond, maximum pozitívan csalódok. Az emberek 99%-a ostoba. Megvalósítatlan buta bunkó. Nem félek ezt kimondani, ahogy azt sem, hogy én az 1%-ért küzdök. A legtöbben azonban az előző csoportba tartozó vagy hasonló képletű felmenőkkel rendelkezünk. Ne szépítsük, attól nem lesz más a gyerek fekvése. Na most, ha a másik oldalon nincs befogadó közeg, nincs partnerség a témára, akkor mond meg mit kezdesz egy ilyen családi mintával? Csűrhetjük-csavarhatjuk, de megannyi próbálkozáson túl csak a távolság az egyetlen egészséges és működő minta. Ezt egyetlen dolog írhatja felül, ez pedig a változtatásra való igény.
De mi van a bosszúval? Mondjuk, ha az elkövető megengedi az áldozatának, hogy fizikailag torolja meg azt, amit ő tett vele? Hoz egy boxkesztyűt, odaadja az áldozatnak és azt mondja: „üss, amíg akarod”, add ki magadból?
Sajnos ezek az emberek nem alkalmasak arra, hogy ilyen szintű felismeréseket tegyenek. Ezért nem lehet tőlük elvárni, hogy előálljanak egy baseball ütővel és átadják az áldozatnak. Egyébként lehet, hogy hatékony lenne, de ugyanilyen hatékony, ha ezt másokkal teszed meg. Én például – nagyon régen –, amikor ebben a témában gyógyultam, kerestem a szubmisszív, mazochista férfiakat, akik élvezik, ha szétvered őket. Mivel ez valamiféle szexuális energiával kötődik össze, ennek a segítségével kurva sokat lehet gyógyulni, ha nem öncélú, nem kontrollálatlan és nem azért van, hogy szabadjára engedje az ember ezt a szexszörnyet.
Volt egy ideig egy férfi az életemben, aki sokat adott nekem. Mert odaadta a sokkolót, bilincset, korbácsot a kezembe és azt mondta: „azt csinálsz velem, amit akarsz”. Nekem a két vonal együtt segített. Domináns és szubmisszív szerepeket is felvettem a szexben más más partnerekkel és nekem az uralás/revans és az újra élés együtt adott sokat.
Ez segített neked?
Nekem nagyon sokat.
Akkor mégis csak van valami a fizikai megtorlás hipotézisében – már ha tényleg kontrollált.
Igen, de nem biztos, hogy az elkövetőre kell ráengedni a dühödet. A lényeg inkább ebben a megtartó erő és a belátás szimbolikája, hogy az elkövető részéről történik egy megbánás és egy jóvátételre irányuló igény és ami a legfontosabb, mindez egy belső elhatározásból érkező döntés. Minden áldozat erre vágyik. Ez megygógyítja a dühöt. Ennek hiányában kurva nehéz egyedül, mondjuk ki magányosan dolgozni a dühvel. Egy véget nem érő árnyék box.
Az áldozatokban, mondjuk akiket te ismersz, akikkel te foglalkozol, jelen van-e a bosszúvágy?
Ki lehet iktatni, ki lehet tisztítani. De alapvetően igen. De a bosszú is egy olyan dolog, amit a dühvel együtt el kell engedni, mert szétmar belülről. Viszont addig, amíg sokan tudomást sem akarnak venni róla, nem engedik meg maguknak az árnyék részüket, addig gyógyulásról és elengedésről szó sem lehet. De ez nehéz. Ma alapvetően a társadalom, az önismereti trendek úgy egyáltalán a világ nem támogató és nyitott abban, hogy tabusított, sötét témákkal dolgozzunk, hogy biztonságos térben ezek a fájdalmak megdolgozásra tudjanak kerülni. Bennem például olyan, hogy elvegyek, már nincs. A férfiakkal való együttműködésben nekem nagyon sokáig ott volt lelkileg és szexben, az az attitűd, hogy elvegyek.
Hogyan lehet „el venni” az ágyban, amit akarsz?
Úgy, hogy nem mondana nekem nemet. Én másképp vagyok jelen az ágyban. Az energia az, ami itt nagyon megjelenik. Nem minden férfit lehet bevonni ebbe az energiatérbe. De akit igen, azt én ezer közül felismerem és behívom. Ez egy kölcsönös vágy és jó eséllyel kulminál egy függőségbe. Erre a folyamatra mondtam nemet három éve. Már nem erre vágyom.
Ezt nevezhetjük manipulációnak?
Naná – mondja nevetve. – A második férjem mellett volt egy szeretőm. 10 éve megismerkedtem a férjemmel, és pár hónapra rá jött ez a férfi is. Vele ki tudtam élni szubmisszív vágyakat és ebben így megtudtam találni az öncélúságon túl a gyógyulást és transzformációt. Vele működött ez a legbrutálisabban, meg a második férjemmel. Ez a fajta behúzás, elvétel oda-vissza. Olyan mint a drog. De mit kezdesz magaddal, ha már nincs ez az energia az életedben? Ezután másmilyen szex hosszú időn át nem fog kelleni, nem lesz elég jó. Amit akkor átéltem, az a mai napig bennem van, de transzformálom. Aki nem élte át, nem tudja miről beszélek.
Ezek a szexuális társfüggőségek, a lelki BDSM, ezekben nagyot mentem mindkét irányba, ahol szétszedtük egymást kölcsönösen, és igen, ezek a férfiak ugyanúgy, ahogy én is, sokat sérültek. De ez egy fétis, egy vágy, amin rengeteget kell dolgozni, hogy meg lehessen gyógyítani és természetesen befolyásolják a gyerekkori traumák és az abúzus is.
Röpke két órás beszélgetésünk alatt fel sem tűnt, milyen húrok pendültek meg bennem – csak hetekkel később, mikor szerkeszteni kezdtük az anyagot, tudatosult igazán. Még mindig rémisztően keveset tudunk és beszélünk az áldozatokról, de ami ennél is ijesztőbb, hogy fájóan kevés figyelmet és energiát fordítunk olyan tragédiák megelőzésére, mint amiben Kingának is része volt.
Azóta gyakran eszembe jut, miközben dolgozom, kávét főzök, fogat mosok, vagy a metrón utazom: vajon hány gyermek szenvedi el éppen most azt a borzalmat, amely örökre meghatározza majd az életét, és amely köré a túlélés küzdelme fonódik? És mi van, ha éppen én vagy te, olvasóként, tehetünk ellene valamit?
Csörgits Kinga munkássága éppen ezért fontos: olyan felismeréseket és eszközöket kínál, amelyek megmutatják a traumák mögötti mintákat, és kapaszkodót adnak a belső változáshoz – olyan lehetőségeket, amelyekről eddig talán nem is tudtunk, de amelyek most már a kezünkben vannak, hogy tényleg változtathassunk.