Ahogyan a világot megítéljük, az minden cselekedetünket befolyásolja. Így láthatunk meg több lehetőséget az életben.
Az, hogy mennyire érezzük értékesnek az életünket, nagymértékben attól függ, hogyan definiáljuk a világot, amelyben élünk. Amikor reggel felébredünk, gondolataink elsődleges célja az, hogy biztonságban, kényelmesen vezessenek minket a nap folyamán. Többnyire nem kérdőjelezzük meg, mit kell tennünk, kik vagyunk, vagy mi a helyes és helytelen. Inkább elfogadjuk, hogy igazunk van, és úgy véljük, amit teszünk, az jó. Tapasztalatainkat múltbeli hiedelmeink alapján ítéljük meg. Az agy középső részében található a hosszú távú memória, ahol egyfajta „történetdoboz” működik. Ezek a történetek életünk tapasztalataiból és tanulmányaiból szövődnek, és meghatározzák, milyen jelentést tulajdonítunk az egyes pillanatoknak, illetve hogyan definiáljuk saját identitásunkat. A legerősebb történeteket az érzelmileg intenzív események adják, amelyeket szüleink, vallásunk, oktatásunk, társadalmi elvárások és váratlan élmények formáltak.
Az ember számára a történet olyan, mint a gravitáció: egy mező, amely körülvesz minket, és befolyásolja minden mozdulatunkat. De, mint a gravitációt, a történetet is annyira természetesnek vesszük, hogy alig vagyunk tudatában annak, hogyan alakítja életünket
– fogalmaz Jonathan Gottschall, A mesemondó állat című könyvében.
Ezek a történetek képezik a működési rendszerünket: folyamatosan futnak a háttérben, biztonságérzetet adnak, noha az élet fordulatait valójában nem lehet előre kiszámítani. A történeteink határozzák meg, mit tartunk igaznak és valósnak, és azt is, mennyire vagyunk elégedettek mindazzal, amit látunk. Az új élmények alakíthatják ugyan a valóságértelmezésünket, de legtöbbször csak azt vesszük észre, ami megerősíti, amit már hiszünk. Az agyunk elsődleges célja, hogy biztonságban tartson minket a megszokott nézeteinkben.
A mindennapi beszélgetésekben védelmezzük a történeteinket – azt, amit helyesnek vagy helytelennek, jónak vagy rossznak gondolunk. Amikor mások hiedelmei ütköznek a mieinkkel, lehet, hogy elfogadjuk az eltérő nézőpontjukat, de saját történeteink ritkán változnak. Ahogyan a világot megítéljük, az minden cselekedetünket befolyásolja.
Az emberi lények gyenge vizsgálók, akik hajlamosak a babonára, az előítéletre, a torzításra, és erős hajlamuk van arra, hogy azt lássák, amit látni akarnak, nem pedig azt, ami valójában ott van
– írja M. Scott Peck, A járatlan út című könyvében.
Hogyan nyissunk egy szeretetteljesebb élet felé?
A történeteken túli igazság keresése a bizonyosságon túli szépség meglátását jelenti. Az, hogy képesek vagyunk kikerülni az agyunk védelmi mechanizmusait, és megkérdőjelezzük a történeteinket, segít abban, hogy jobban szeressük a világot – írja Marcia Reynolds, Psy.D. a Psycology Today cikkében.
A készség abban rejlik, hogy megvizsgáljuk azt, amiben biztosak vagyunk, és megengedjük magunknak a kreatív képzelődést arról, mi minden más lehetséges. Ez bátorságot kíván, hiszen amikor elengedjük azt, amiről biztosnak hittük, hogy tudjuk, kényelmetlen bizonytalanságba kerülünk.
A coach szerepe a történetek feltárásában
Bár egyedül is lehet haladni ezen az úton, Marcia Reynolds szerint, amikor ő fontos döntést kell hozzon, vagy amikor érzelmei akadályozzák a cselekvést, segítséget kér egy coach-tól. A coach visszajelzései és kérdései olyan módon adnak hozzáférést a saját történeteihez, ahogy ő maga nem képes. Így képes megvizsgálni azokat a hiedelmeket és feltételezéseket, amelyek összetartják a történeteit, de ugyanakkor akadályozzák az elégedettség és öröm érzésében.
A coach biztonságos teret ad arra, hogy az ember beléphessen a történetei árnyékos részeibe, átélje az elkerült érzéseket, vagy felismerjen olyan igazságokat, amelyeket eddig nem látott. Amikor a tudatosság kitágul, a történetek is bővülnek, és ezzel együtt a változás iránti elköteleződés is.
Reynolds szerint a coaching a legjobb módja annak, hogy megvizsgáljuk a gondolkodásunkat úgy, hogy közben az agy védelmi mechanizmusai ne akadályozzanak. Így több lehetőséget láthatunk meg az életben, megalapozhatjuk a reményünket, és megnyithatjuk a szívünket az élet szeretete felé.
Ahhoz, hogy jobban szeressük az életet, nyitottnak kell lennünk a bizonytalanság gyöngédségére. Csak ekkor tapasztalhatjuk meg a teljes szépséget – beleértve minden embert, akivel találkozunk, mint egy egyedülálló műalkotást.
Az élet szeretete abból fakad, ha folyamatosan azt mondjuk: „Nem tudom. Kíváncsi vagyok, mit tudhatok még.” A kérdés csak az: van-e bennünk bátorság ahhoz, hogy mélyebben szeressünk?
