Pixabay (illusztráció)
Bárkivel megeshet, hogy egyszer csak úgy érzi, teljesen elveszett, és fogalma sincs, merre induljon tovább az életben. Ebben sokszor a másoknak való megfelelés és a saját belső hangunk elnyomása játszik nagy szerepet.
Az élet során teljesen természetes, ha időről időre mély bizonytalanságot élünk meg, legyen szó a saját utunkról, céljainkról vagy akár önmagunkról alkotott képünkről. Nincs semmilyen határidő arra, hogy mikorra kell mindent kitalálnunk, még akkor sem, ha a környezetünk gyakran ennek az ellenkezőjét sugallja. Lehetséges, hogy valaki már huszonkét évesen úgy érzi, rátalált a tisztánlátásra, majd huszonkilenc évesen újra mindent megkérdőjelez, negyvenévesen elbizonytalanodik, negyvenegy évesen pedig ismét új oldalát fedezi fel önmagának.
Ezek a bizonytalanságok természetesek, de vannak olyan mintázatok, amelyek felerősíthetik vagy elnyújthatják ezeket az időszakokat, és oda vezethetnek, hogy ugyanazokat a kérdéseket ismételgetjük: miért nem tudom, mit akarok, vagy miért érzem magam ennyire eltávolodva önmagamtól. Mark Travers pszichológus kutatásai szerint két fő tényező állhat a háttérben.
Külső elvárások összekeverése a belső vágyakkal
Az egyik leggyakoribb ok az, hogy az ember összekeveri a külső elvárásokat a belső tisztánlátással. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy önálló döntéseket hoztunk, de ezek a döntések gyakran rejtetten vagy nyíltan mások – például szülők, tanárok vagy a társadalmi környezet – elvárásai alapján születtek. Ezzel szemben azok a célok, amelyeket valódi önfelfedezés alakított, sokkal inkább összhangban állnak azzal, akik valójában vagyunk, és hosszú távon is kielégítőbbek. Még e tudás birtokában is nehéz megkülönböztetni, hol érnek véget a környezet befolyásai, és hol kezdődnek a saját vágyaink, hiszen gyakran ez az egyetlen valóság, amit valaha is ismertünk.
James E. Marcia pszichológus kutatása, amely a Journal of Personality and Social Psychology folyóiratban jelent meg, betekintést nyújt ebbe a folyamatba. Marcia azt vizsgálta, hogyan alakítják ki a fiatalok identitásukat, vagyis miként döntik el, kik ők és mit akarnak az életben. A résztvevőket négy identitásstátuszba sorolta annak alapján, hogy aktívan felfedezték-e a különböző életutakat, és elköteleződtek-e valamelyik mellett, például a karrier vagy a világnézet tekintetében.
Azok, akik feltérképezték a lehetőségeket és utána köteleződtek el, ellenállóbbnak bizonyultak stresszhelyzetben, reális célokat tűztek ki és egészségesebb önértékeléssel rendelkeztek. Ezzel szemben azok, akik valódi önreflexió nélkül egyszerűen átvették mások elvárásait, túlzottan ambiciózus célokat követtek, merev gondolkodást mutattak és nehezebben birkóztak meg a nyomással. Ez jól mutatja, hogy az igazi tisztánlátás és önbizalom nem mások elvárásainak való megfelelésből születik, hanem abból, ha előbb felfedezzük saját értékeinket és vágyainkat.
A felszínes bizonyosság, például egy korán kiválasztott karrierút vagy a határozottság látszata, nem feltétlenül jelenti azt, hogy összhangban vagyunk önmagunkkal. Ha valaki úgy érzi, hogy összezavarodott vagy motiválatlan annak ellenére, hogy „világos” út áll előtte, könnyen lehet, hogy ez a csendes ellentmondás abból fakad, hogy amit csinál, nem egyezik azzal, amit valójában szeretne.
Ez a belső konfliktus arra hívja fel a figyelmet, hogy ideje feltenni a kérdést: valóban ezt akarom, vagy csak azt hittem, hogy ezt kell akarnom? Amikor elkezdünk őszinték lenni önmagunkhoz, az eleinte nyugtalanító lehet, de gyakran ez az első lépés a valódi belső összhang felé.
Nincs tér a belső hang meghallására
A másik ok, ami miatt sokan elveszettnek érzik magukat, az, hogy nincs idejük és terük meghallani a saját belső hangjukat. Ez különösen nehéz a folyamatos teljesítménykényszer és a gyors tempójú mindennapok miatt.
A belső vágyak és gondolatok könnyen elnémulhatnak a folyamatos külső zaj és utasítások mellett. Előfordulhat, hogy annyira hozzászoktunk a folyamatos ingerekhez, határidőkhöz és rohanáshoz, hogy az a gondolat, hogy lelassítsunk és feltegyük a kérdést:
Mit akarok valójában?
– teljesen idegennek tűnik.
A probléma nem önmagában az, hogy elveszve érezzük magunkat, hanem az, hogy nem adtunk magunknak lehetőséget arra, hogy valóban meghalljuk, mit gondolunk és érzünk.
Ezért van szükség a lecsendesedésre a tisztánlátás érdekében. Tudatos önreflexió nélkül könnyű összetéveszteni a mentális zajt az intuícióval. Ha valaki bizonytalannak érzi magát a jövőjével kapcsolatban vagy elveszettnek a saját céljai között, a válasz gyakran a lassításban és a pihenésben rejlik. Az igazi tisztánlátás ritkán érkezik a káosz közepén, sokkal inkább a csendes pillanatokban, amikor abbahagyjuk az állandó keresést és egyszerűen csak hagyjuk, hogy a belső hangunk hallhatóvá váljon. Ez a belső hang soha nem tűnik el, csak arra vár, hogy elég nyugalmat teremtsünk ahhoz, hogy újra meghalljuk.
