Az epilepszia lelki eredetű betegségként is értelmezhető, amely mély érzelmi és pszichológiai gyökerekkel bírhat.
Az epilepszia az agysejtek közötti elégtelen kommunikáció és a nem megfelelő kapcsolat következményeként alakul ki. Ennek hatására olyan idegrendszeri túlterhelés és hullámok keletkeznek, amelyek az agy más részeit is érinthetik. Az epilepsziás rohamok különböző mértékűek lehetnek; egyeseknél csupán rövid ideig tartó tudatkiesés jelentkezik, míg másoknál akár percekig tartó eszméletvesztés és kontrollvesztés léphet fel.
Sokan, akik ebben a betegségben szenvednek, úgy érzik, hogy az élet számukra elutasítást, reménytelenséget és folyamatos küzdelmet jelent. Gyakran üldözöttnek érzik magukat, és bűntudatot hordoznak az elfojtott agressziójuk miatt. Ahelyett, hogy ezt az érzést kifejeznék, inkább magukba zárkóznak, és elutasítják az életet, amely szerintük csak szenvedést hoz számukra. A betegséggel járó rohamok akár tiltakozásként is felfoghatók, amelyek során a testük görcsösen reagál az elnyomott érzelmekre.
Gyermekkori traumák az epilepszia mögött
Az epilepsziás rohamok során jelentkező hullámszerű rángások a hosszú időn át felhalmozódott düh, keserűség és agresszió felszínre törését jelenthetik. A betegek gyakran úgy érzik, hogy nincs más lehetőségük, mint alávetni magukat ezeknek az intenzív érzéseknek, és a tudattalanba menekíteni azokat a helyzeteket, amelyekkel nem akarnak szembenézni. Ez a fajta elfojtás azonban megfosztja őket az irányítás lehetőségétől, és fokozza a belső konfliktusaikat.
Sokan a gyermekkorukban, sőt, akár a születés előtti időszakban is olyan traumákat éltek át, amelyek mélyen befolyásolják az életüket. Ezek között szerepelhet szexuális bántalmazás, súlyos elutasítás, egy fontos személy elvesztése, vagy a fizikai kontaktus hiánya, amely elengedhetetlen lenne a gyermek érzelmi fejlődéséhez. Az epilepsziás rohamok egyfajta jelzésként is felfoghatók, hogy a beteg több figyelemre és szeretetre vágyik, és akár a felsőbbrendűség érzésének erősítésére is szolgálhatnak.
A betegség az idegpályák túlterheltségét is jelenti, ami arra utal, hogy a beteg számára túl sok a feldolgozandó inger és érzelem. Gyakran az is előfordul, hogy az epilepsziás betegek hajlamosak eltúlozni a rájuk váró feladatokat, ami arroganciát is eredményezhet, hiszen úgy érzik, hogy többre kellene képesnek lenniük, mint mások. Az elvont gondolkodásmód és a saját lelki világukhoz való erős ragaszkodás lehetővé teszi számukra, hogy elkerüljék a valóságot és a szembenézést a valódi problémáikkal.
Az epilepszia hátterében gyakran megbújó bénító félelem állhat – legyen szó halálfélelemről, betegségtől vagy egy szeretett személy elvesztésétől való rettegésről. Ez a félelem akár egyfajta menekülési mechanizmusként is szolgálhat bizonyos helyzetek elkerülésére, például egy temetésen való részvétel elkerülésére egy roham által. Ahhoz, hogy a betegek elindulhassanak a gyógyulás útján, szükséges, hogy tudatosítsák belső konfliktusaikat és felismerjék, hogy érzelmeiket nem csupán negatív módon élhetik meg. Az élet nem csupán küzdelemből áll, hanem örömök és szépségek forrása is lehet.
