Az ember szeret úgy gondolni magára, mint aki mérlegel, aztán választ. A valóság ennél sokkal trükkösebb. A legtöbbször előbb megszűri a lehetőségeket, és csak utána dönt. Az énkép egy kapuőr. Megmondja, mi fér bele abba a történetbe, amit magadról mesélsz, és mi marad kívül rajta.
A Chicagói Egyetem kutatói, Chen, Urminsky és Yu szerint az emberek hajlamosak olyan irányokat választani, amelyek illeszkednek ahhoz, akinek gondolják magukat. A döntés ilyenkor nem pusztán számolgatás vagy mérlegelés, hanem egyfajta önazonossági egyeztetés. Ami beleillik a „ki vagyok én” képbe, az megjelenik lehetőségként. Ami kilóg belőle, az egyszerűen eltűnik a látómezőből.
Ezért történik meg olyan gyakran, hogy valaki őszintén azt érzi: „Más út eszembe sem jutott.”
Az önképed már előre megrajzolta, merre vezethet út, és merre nem. A tudat pedig ebből a már megszerkesztett térképből választ, és ezt éli meg szabad döntésként.
Az énkép itt nem háttérben ülő megfigyelő, hanem aktív szerkesztő. Kijelöli, mi számít „nekem valónak”, mi tűnik reálisnak, és mi marad a „nem az én világom” fiókban. Ezek a címkék ritkán hangzanak el hosszú érvelések formájában. Inkább rövid, belső mondatokként működnek:
- Én ilyen típus vagyok
- Ez túl nagy falat nekem
- Ebben a szerepben mozgok otthonosan.
Ezek a mondatok egyszerűen határt húznak.
A folyamat közben tisztának és logikusnak tűnik minden. Megmarad az az érzés, hogy átgondoltad a helyzetet, és a legjobb opciót választottad. Közben a nehezebb, idegenebb vagy kockázatosabb irányok már jóval korábban kiestek a játékból. Nem azért, mert rosszak lettek volna, hanem mert nem illettek bele abba, akinek látod magad.
A kutatások lényege pontosan ez: az identitás nemcsak követi a döntéseidet, hanem irányítja azt is, milyen döntések kerülnek egyáltalán szóba. Az ember nemcsak választ, hanem előtte észrevétlenül szerkeszti a választási terét.
A legtöbben a döntéseiket elemzik utólag. A fontosabb kérdés inkább az, hogy ki állította össze azt a listát, amiből választottál. Mert amíg ez a lista az önképed csendes szűrőjén megy át, addig a szabadságod sokkal inkább a történeted határain belül mozog, mint a valós lehetőségek között.
A szabad akarat illúzió?
Igenis, meg nem is.
Ha mindez így működik, akkor adódik egy kényelmetlen kérdés: mennyire szabad az akarat, amire olyan büszkék vagyunk? A kép, amit magunkról őrzünk, nemcsak segít eligazodni a világban, hanem észrevétlenül keretek közé is zárja a mozgásunkat. A döntés élménye megmarad, a szabadság érzése is megmarad, közben a választási tér már jóval korábban formát kapott.
Ebben az értelemben a szabad akarat inkább egy szerkesztett szabadság. Az ember választ, csak éppen egy olyan listáról, amelyet nem teljes egészében ő maga állított össze. Ez megmagyarázza azt a furcsa élményt is, amikor valaki újra és újra hasonló helyzetekben találja magát, hasonló döntésekkel, hasonló eredményekkel. A valódi kérdés így nem az, hogy létezik-e szabad akarat, hanem az, hogy ki állítja össze azt a teret, amelyben működik.
A döntés előtti önszűrés alapüzemmód. Az elme szereti az ismerős pályákat, az önkép szereti a stabil történetet. A kérdés ezért nem az, hogyan tűnik el ez a szűrő, hanem az, hogyan válik láthatóvá. Amíg csendben dolgozik, addig ő írja a térképet. A „reális” szó itt különösen hasznos fedőnév. Ezzel a szóval szokás lezárni egész életutakat egy vállrándítással. Amikor a reális felbukkan, érdemes azonnal megkérdezni: kinek reális? A világnak, vagy annak a szerepnek, amit eddig játszottál?
Amikor egy ötlet, egy lépés vagy egy életirány idegennek érződik, az élmény nem azt jelenti, hogy ez rossz. Az élmény legtöbbször azt jelenti, hogy kiléptél abból a belső körből, ahol eddig mozogtál. Sokan ezt az érzést veszélyjelzésként olvassák. Úgy kezelik, mintha az elme azt mondaná: itt baromi nagy baj lesz. A valóságban ez az érzés gyakran csak azt jelzi: új területen jársz, ahol még nincsenek rutinjaid, nincsenek kész mondataid, nincsenek begyakorolt szerepeid.
A legtöbb helyzetben ugyanazzal a belső szereplővel gondolkodunk: azzal, akinek tartjuk magunkat. Ez a karakter hozza magával a szokásos mondatait, félelmeit, határait és reflexeit. Emiatt a lehetőségek egy része már azelőtt kiesik, hogy egyáltalán végiggondolnánk őket.
Amikor azt mondjuk, hogy érdemes időnként nem magunkból gondolkodni, az egy tudatos nézőpontváltás. Feltehetünk magunknak ilyen kérdéseket:
- Mit látna ebben a helyzetben valaki, aki mer kockáztatni?
- Mit csinálna itt egy sokkal pragmatikusabb ember?
- Mit venne észre valaki, aki nem ragaszkodik ahhoz, ahogyan mi szoktunk működni?
Ezzel lehet bővíteni a lehetőségeink listáját, hogy olyan opciók is megjelenjenek a fejünkben, amelyeket a saját önképünk alapból kiszórna.
About the Author
