Évente emberek tízezrei veszítik életüket öngyilkosság miatt anélkül, hogy bármilyen segítséget kértek volna. Az, hogy valaki szenved, de nem szól, gyakran megdöbbenti a környezetét — különösen, ha a tragédia után derül ki, hogy a személy hosszú ideje küzdött önmagával. De vajon miért nem kérnek segítséget az öngyilkosságot fontolgatók?
Az ego-szintonikus öngyilkosság: amikor a halál tűnik logikusnak
A pszichológusok egyre gyakrabban írnak le egy jelenséget, amit „ego-szintonikus öngyilkosságnak” neveznek. Ez azt jelenti, hogy az egyén számára az öngyilkosság nem valami idegen, betegségszerű gondolat, hanem épp ellenkezőleg: természetes, logikus és önazonos döntésként jelenik meg.
Konrad Michel svájci pszichiáter szerint a mély pszichés fájdalomban szenvedők gyakran úgy érzik, hogy haszontalanok, tönkrementek vagy terhet jelentenek, és ezért a halál nem tűnik szörnyű tragédiának, hanem elfogadható kiútnak. Ekkor a segítségkérés nem opció, mert az ember nem hiszi, hogy van mit megmenteni — önmagát sem.
Miért nem működik a hagyományos orvosi modell?
A klasszikus pszichiátriai megközelítés — amely a szuicid gondolatokat betegségként kezeli — gyakran kudarcot vall. A rendszer úgy működik, mintha mindenki, aki bajban van, természetes módon segítséget akarna kérni. Csakhogy ez nem igaz. A Journal of Clinical Psychiatry egyik felmérése szerint azok közül, akik komoly öngyilkossági gondolatokat éltek át, háromnegyedük nem érezte úgy, hogy szüksége volna kezelésre.
Ez az „én nem vagyok beteg” érzés gyakran együtt jár a segítségkérés elutasításával. Sokan attól is tartanak, hogy ha pszichiátriai intézménybe kerülnek, elveszítik a kontrollt az életük felett. Másokat a megbélyegzéstől való félelem tart vissza. És sokan egész egyszerűen nem hiszik el, hogy valaki valóban megértené őket.
Az öngyilkosság mint rendszerhiba: kikapcsol a tudatos kontroll
Daniel Kahneman Nobel-díjas pszichológus szerint kétféle gondolkodásunk van: az automatikus, gyors rendszer 1, és a lassabb, tudatos rendszer 2. Normál esetben, ha egy ember életveszélyes döntést fontolgat, a rendszer 2 belép, és leállítja az önpusztító viselkedést. Csakhogy az öngyilkosságra készülők gyakran annyira mély fájdalomban vannak, hogy a tudatos kontrollrendszerük lekapcsol. Ilyenkor a rendszer 1 automatikusan hajtja végre a halálhoz vezető lépéseket — és csak túlélés esetén, utólag jön a felismerés, hogy hatalmas hibát követtek el. Ezt sok túlélő beszámolója is alátámasztja.
Hogyan lehet mégis segíteni?
A svájci Bern városában kidolgoztak egy különleges, háromüléses terápiás módszert, az ASSIP-et (Attempted Suicide Short Intervention Program). Ennek egyik kulcsa, hogy az első ülésen rögzítik a páciens öngyilkossági történetét videóra, majd a második ülésen ezt együtt visszanézik.
Ez az élmény úgy hat, mintha az illető külső szemmel nézne vissza saját összeomlására. A terapeuta segít tudatosítani, hogy milyen helyzetek vezettek a krízishez, és mik voltak a korai figyelmeztető jelek. A cél nem az, hogy meggyőzzék az illetőt arról, hogy élni jó, hanem az, hogy ő maga ismerje fel a saját belső logikájának veszélyeit.
Egy 120 fős kontrollcsoporton végzett vizsgálatban az ASSIP 80%-kal csökkentette a két éven belüli öngyilkossági újrakísérletek számát.
Személyközpontú megközelítés
A legfontosabb tanulság az, hogy a segítségnyújtás nem lehet sablonos. A beteg megközelítés helyett az ember megértése kell, hogy legyen a fókusz. A bizalomra épülő kapcsolat, a közösen kialakított biztonsági terv és a személy történetének elfogadása mind-mind életmentő lehet.
Ahogy Konrad Michel fogalmaz:
Az orvosi modell gyakran figyelmen kívül hagyja az embert a páciens mögött
Az, hogy miért nem kérnek segítséget az öngyilkosságot fontolgatók, nem csupán egyéni döntés, hanem egy soktényezős, mélyen emberi folyamat. A válasz nem az, hogy nem akarnak élni, hanem az, hogy nem látják, hogyan élhetnének másként. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy meghallgatunk, jelen vagyunk, és nem próbáljuk megjavítani őket, csak megérteni. Ha valaki küzd, az nem a gyengeség jele, de gyakran észre sem vesszük ezeket a mindennapi harcokat. A segítségkérés nem szégyen, hanem az első lépés egy új, élhetőbb élet felé.
Van segítség!
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!
