Miért ragaszkodsz a saját szenvedésedhez?

Sokan úgy élnek, mintha az életük egy végtelen panaszkör lenne. Rossz kapcsolat, rossz munkahely, állandó önkritika. A történet minden nap ugyanaz. A válasz sokszor az, hogy az ember valamit nyer is a saját szenvedéséből.

Gyerekként a fájdalom gyakran valódi kiszolgáltatottság. Kritika, megszégyenítés, bántó mondatok. Ezeket senki nem választja. Felnőttként viszont már egészen más a helyzet. Lehetne lépni egy rossz kapcsolatból, váltani egy munkahelyen, végre elindítani azt az életet, amit az ember évek óta halogat. Mégis rengetegen maradnak ugyanabban a helyzetben.

David Richo pszichoterapeuta szerint ilyenkor gyakran egy önsorsrontó hit dolgozik a háttérben: az ember meggyőzi magát arról, hogy nincs ereje változtatni.

A kellemetlen igazság: a szenvedés néha kényelmes

A pszichológiában erre külön fogalom létezik: másodlagos nyereség. Ez azt jelenti, hogy egy rossz helyzetből valamilyen rejtett előny származik. Például:

ha valaki azt gondolja magáról, hogy „nem vagyok elég jó”, akkor nem kell nagy kockázatokat vállalnia
ha valaki áldozatszerepben marad, akkor a felelősség egy része is eltűnik
ha valaki beragad, akkor nem kell szembenéznie azzal, hogy mit kezdjen a saját életével

Röviden: a szenvedés néha biztonságosabb, mint a változás. Pedig az emberi psziché alapvető hajlama a fejlődés. Az ember belülről hajtva van arra, hogy lépjen, tanuljon, tapasztaljon, haladjon előre az életben. Amikor valaki évekre beleragad egy helyzetbe, akkor valójában ennek a természetes mozgásnak mond ellent. Ez az ellentmondás zavarja össze a pszichét: az egyik rész fejlődni akar, a másik rész inkább lefagy.

Ilyenkor a környezet gyakran tanácsokat ad: lépj ki, változtass, próbáld meg máshogy. Erre sok ember egy jellegzetes reakcióval válaszol: „igen, de…”.

Igen, de nálam ez nem működik. Igen, de az én helyzetem más. Igen, de most nem lehet.

A pszichológia szerint ez a reakció sokszor azt jelzi, hogy az ember még nem nézett rá őszintén arra, milyen rejtett előnye származik abból, hogy nem mozdul. Tehát:

„Mit nyerek a szenvedéssel?”

A válasz gyakran a félelem körül forog. Amíg valaki azt ismételgeti ömagának, hogy „nem vagyok elég jó”, addig könnyen elkerülheti azokat a helyzeteket, ahol valóban ki kellene próbálnia magát. Így az ember végül saját maga fagyasztja be az életét. De a történetben mindig ott van egy másik szereplő is: a belső kritikus. Ez az a hang, amelyik folyamatosan ítélkezik fölöttünk:

„Semmihez sem értesz.”
„Mások sokkal jobbak nálad.”
„Gyenge vagy.”
„Értéktelen vagy.”

Ezek a mondatok többnyire régi üzenetek, amelyeket az ember évekkel vagy évtizedekkel korábban hallott (akár közvetve, akár közvetlenül), mintha ezek a mondatok a test–szív–elme falára lennének kiírva. Az ember hordozza őket magában, és sokszor még akkor is engedelmeskedik nekik, amikor már senki nem mondja ki őket hangosan.

Egy egyszerű, de kellemetlen gyakorlat

Richo egy egyszerű pszichológiai módszert javasol. Írd le a belső kritikus mondatait egy papírra. Minél többet. Aztán minden mondat mellé írj egy másik választ – egy támogatóbb hangot. Például:

„Semmihez sem értesz.” – Mint minden ember, néha hiányzik a tudásod, de képes vagy tanulni és bölcsességet szerezni.
„Soha nem leszel olyan jó, mint mások.” – Másokhoz képest néha gyengébbnek érzed magad, de emberként egyenrangú vagy velük, és saját képességeid vannak.
„Gyenge vagy.” – Mint minden ember, néha erős, néha gyenge vagy, és képes vagy kitartást mutatni.
„Értéktelen vagy.” – Az érzés időnként felbukkan, de az értéked ettől még létezik, és a hangodra szükség van a világban.
„Azért vagy egyedül, mert senki sem szeret.” – Minden embernek vannak, akik kedvelik, és vannak, akik nem – a kapcsolódás lehetősége mindig jelen van.

Minden belső kritikus mondat után következzen egy másik hang. Egy olyan hang, amelyik nem a megszégyenítésből, hanem az önbecsülésből beszél. Mert amíg az ember vakon engedelmeskedik a fejében futó régi üzeneteknek, addig a saját életében is ugyanaz a történet ismétlődik. És néha az a legkellemetlenebb felismerés, hogy a történet egy részét mi magunk tartjuk életben.