A magas IQ és az arrogancia párosa egyenes út a magányhoz.
Van az a típus, akinek az IQ-ja az egekben van, de ha kapcsolatokról van szó, a szociális készségei egy péklapáttal lettek agyonverve. Ők azok, akik szerint a „szeretet nyelvét” latinul kellene oktatni, és akik úgy vitatkoznak, mint egy TED-előadás, csak épp nulla empátiával. És igen, gyakran tényleg okosak. De attól még nem lesz velük élhető az élet.
A túlértékelt zsenialitás klasszikus csapda. Ha valaki egész gyerekkorában azt hallja, hogy „milyen okos vagy!”, „mindenki hozzád hasonló gyereket akarna!”, akkor egy idő után elhiszi, hogy neki tényleg több jár. Több türelem, több figyelem, több döntési jog. Végül is, ha ő az okosabb, akkor logikusan ő tudja jobban, nem?
Csakhogy a kapcsolatok nem matekpéldák. A „nekem van igazam, tehát igazam is van” hozzáállás nem érzelmi érettség, hanem grandiózus arrogancia. És nem, attól, hogy zongorázni tudsz, vagy három nyelven beszélni, még nem leszel automatikusan jó férj, feleség, partner vagy ember.
Aki mindig tudja, az ritkán érti
A tehetséges emberek gyakran hiszik, hogy azért, mert valamit gyorsan felfognak, az már értékesebb is. Sőt, néhányan odáig mennek, hogy ha ők nem látják értelmét valaminek – például egy partner érzésének – akkor az nem is létezik – írja a Psychology Today.
Ez nem csak toxikus, hanem konkrétan antiszociális. Mert attól, hogy te gyorsabban összeraksz egy IKEA-bútort, még nem dőlt el, kinek van igaza egy érzelmi kérdésben. A másik ember érzése nem hibás adat, amit ki lehet szűrni a rendszerből. És ha azt hiszed, hogy a szeretetben az „optimalizálás” a kulcs, akkor… barátom, menj vissza algoritmust írni, és hagyd a párkapcsolatot a mezei halandókra.
A valóság az, hogy sok szuperokos ember magának csinálja a bajt. Elhiszik, hogy az ő döntéseik mindig jobbak. Elvárják, hogy a párjuk csak bólogasson. Nem kérnek visszajelzést, mert „minek? úgyis nekem van igazam”. A partner közben egyre inkább úgy érzi magát, mint egy kiegészítő termék – hasznos, de pótolható.
A tragédia az, hogy ezek az emberek tényleg hisznek abban, hogy jók. Hogy csak a világ nem érti őket. Hogy ők legalább nem hazudnak. Közben meg sorra mennek tönkre a kapcsolataik, mert az önreflexiót elfelejtették letölteni a gépre.
Itt jön a fordulat. Mert az intelligencia önmagában nem jó vagy rossz – kérdés, mire használod. Lehetsz a világ legokosabb embere, de ha nem tudsz bocsánatot kérni, ha lenézed a partneredet, ha képtelen vagy kompromisszumra, akkor szociális analfabéta vagy. És az IQ-d meg a három diplomád nem fognak majd átölelni, amikor egyedül ülsz otthon, és azon gondolkodsz, miért nem tartott ki melletted senki.
A nagy felismerés: nem vagy fontosabb csak azért, mert tehetséges vagy
Az igazi fejlődés ott kezdődik, amikor ezeket a „jogosultságokat” elengeded. Amikor felismered, hogy az emberek nem algoritmusok, és a kapcsolatok nem versenyek. Amikor nem megnyerni akarod a vitát, hanem meghallani a másikat.
És igen, ez piszok nehéz, mert pont az a rendszer nevelte beléd, hogy te különleges vagy, és mindenki más csak lassabban funkcionáló NPC karakter. De ha tényleg annyira okos vagy, akkor ideje elkezdened használni az agyad arra, hogy értsd is, ne csak tudd.
