Valami elcsúszott a férfi–női kapcsolatokban. Nem egy generáció alatt, de most lett látványos.
- Mi csúszott el a férfi–női dinamikában?
- Határhúzás, láthatatlan munka, női túlterheltség
- Férfi bizonytalanság: „mi vagyok én?”
- A bőség alapú kapcsolódás: két egész találkozása
- Miért nem működik párban az átalakulás: gyermeki pozíciók, és az egyedül végigjárható út
Egyre több kapcsolat fullad ki úgy, hogy közben papíron minden rendben van. Dolgozunk, haladunk, fejlődünk, tudatosodunk. Mégis ott marad egy furcsa üresség: mintha egymás mellett élnénk, de nem együtt.
Erről beszélgettünk Csörgits Kingával, abból a valóságból merítve, amit nap mint nap lát a hozzá forduló nők és férfiak történeteiben.
Mi csúszott el a férfi–női dinamikában?
Még a szexedu alatt, az egyik előadásnál belementünk abba, hogy te is tapasztalod – és én is egyre többször érzem –, hogy megváltozott valami a férfi–női dinamikában. A szerepek mintha felborultak volna. Mintha a nők átvették volna a vezetést, az irányítást. Jól emlékszem, erről volt szó?
Mit látsz a foglalkozásaid során? Mi ez a jelenség, miért most lett ennyire látható? Miből fakad?
És te engem kérdezel erről? És ezt le is akarod közölni?
Jól gondold meg, úgyis cenzúrázzuk majd utána.
Ez egy nagyon komplex téma. Társadalmi, párkapcsolati, önismereti, evolúciós, történelmi, politikai – mind benne van.
Amit én tudok mondani, az a saját tapasztalatom, meg azoké, akik hozzám jönnek. Ők magyar nők és férfiak, akkor is, ha a világ sok pontjáról érkeznek. Ez egy szűrő: máshogy nézhet erre egy közel-keleti nő, vagy bárki, aki teljesen más rendszerben él.
De attól még ez valahol globális is. A párkapcsolatok és a házasságok nem ugyanabban a ritmusban, nem ugyanazok mentén zajlanak, mint régen. És ennek sok oka van.
Én az alapokhoz mennék vissza: sokkal tovább élünk, sokkal tovább vagyunk aktívak. Amikor hetven-nyolcvan évet le lehet élni, nagyon nem ugyanaz húszévesen kimondani a „holtodiglan-holtomiglant”, mint régen.
És közben a házasság sokáig gazdasági funkció is volt. Nem olyan rég volt, hogy a nők nem szavazhattak. Nem vagyunk messze attól a világtól, hogy egy nő nem tudott egzisztenciát építeni férfi nélkül – sokszor ma sem egyszerű, főleg gyerekkel. Ezek mind benne vannak abban, hogy miért maradunk együtt.
Erre jött rá az önismeret: kötődés, minták, az a gondolat, hogy érzelmileg stabilan nevelj gyereket. Hát ez hol volt, amikor mi voltunk gyerekek? „Anya, kaptam egy pofont a tesi tanártól.” „Megérdemelted?” „Meg.” „Akkor ennyi.” Ma meg előkapom a telefont, felrakom, feljelentelek.
Megváltozott a rendszer, a világ, és megváltoztak az emberek is, akik kapcsolatot, házasságot, családot választanak. És a nők útja is: szavazhatunk, tanulhatunk – ez nem egy régi sztori. És a mai napig van, ahol egy nőt megölnek azért, mert iskolába megy.
Tehát elindult egy folyamat…
…amiben a nő kinyílt a világnak.
Elkezdett emberré válni.
De ez már jó ideje elkezdődött.
Ez már jó ideje.
Miért érződik mégis sokszor úgy, mintha a nők átvették volna az irányítást? Nem agresszívan értem, hanem közben mintha a férfiakkal is történt volna valami.
Nem vették át az irányítást. Egyszerűen a férfi mellé léptek. És ezt kimondjuk vagy nem, de a férfi korábban a nő fölött helyezkedett el. Ma már nem fölötte van, hanem mellette.
Ami viszont egyéni szinten lezajlik, az evolúciósan is megjelenik. Amikor egy traumatizált nő – akár ötven-hatvan évesen – elkezd dolgozni magán, gyakran látni, hogy a határhúzás szintjén visszamegy kamaszba. Tanulja a határait, de bizonytalanul.
„Itt ne tovább.” „De biztos?” „Ez nekem jár?”
Ez nem korkérdés, ez az érési folyamat része. Szerintem ez történik most kollektív szinten is a nőknél. Ezért érződik sokszor keménykedésnek.
A transzgenerációs traumáról beszélsz? Több ezer évet el kellett szenvedni a nőnek, elnyomásban gyakorlatilag, és most csapódik le?
Igen. Ez a kettő együtt van jelen. A nő nem a férfi fölé lépett, hanem mellé. Ugyanúgy dolgozik, ugyanúgy vállal felelősséget. A felsőoktatásban is ez látszik: ma már többségében nők vannak jelen, főleg minél feljebb megyünk a ranglétrán. Viszont párkapcsolati szinten megjelenik egy erőlködés. Egy dominálás, ami szerintem inkább bizonytalan határhúzás. És ezt a legjobban a nők szívták meg.
Láthatatlan munka, és a női túlterheltség
Ott van például a „láthatatlan munka”. Beléptünk a férfi mellé, ugyanúgy dolgozunk, de közben az élet teljes logisztikája sokszor továbbra is a nőn maradt.
Háztartás, gyereknevelés, iskolák, szervezés.
Az egész élet adminisztrációja. A nő jelenleg sokszor másfélszer, kétszer annyit visz, mint a férfi. Van olyan férfi, aki nem akar többet vállalni – neki a régi működés az ismerős. Aki viszont próbálna változni, az meg bizonytalan. És az a férfi, aki be akar lépni a nő mellé, sokszor csak úgy tudja, hogy áttolja magát nagyon puhába, nagyon femininbe. Ez viszont más területeken nem működik a nő számára.
Közben kialakul egy új energia. A nőnek meg kell értenie, hogy nem szitokszó az ereje. Attól, hogy kompetens, nem szűnik meg nőnek lenni. És közben az intimitásban továbbra is vágyhat puhaságra, finomságra. A férfinak pedig meg kell tanulnia engedni ott, ahol a nő erősebb – pénzügyekben, struktúrában –, és vezetni ott, ahol arra van szükség: kötődésben, jelenlétben, férfi minőségben.
De ettől az egésztől a férfi elbizonytalanodott. Nem tudja, hol a helye. Nem tudja még, hogy hogyan lépjen oda egy ilyen nő mellé. Amióta utoljára beszéltünk, én ott raktam le teljesen egyébként az ismerkedést, addig…
Pont akkor?
Pont akkor. A te hatásodra. Te tehetsz róla. Szóval addigra elfáradtam. Ugyanazok a minták jöttek újra és újra. Viszont érdekes módon, amikor elengedtem a tétmeccseket, megjelent valami új. Férfiak, akik már képesek kimondani azt, ami nekem gyógyító volt:
„Figyelj, félek tőled.”
Ezt tényleg kimondják neked? Hogy félnek tőled?
Igen. Amikor szóba kerül, hogy miért nem ment tovább egy történet, miért nem lett belőle több, akkor eljutunk ide. És ez nem rólam szól. Azért hozom be magamat példának, mert rajtam jól látszik ez a jelenség. Én tipikusan az az „erős, megvalósított nő” vagyok, akiről ezekben a beszélgetésekben szó van. És én ebben nagyon elfáradtam. Ezért mondom, hogy a nő a legnagyobb vesztes ebben az egészben.
Mert egyedül marad?
Igen. Egyedül marad. Ez egy nagyon magányos út. Nem tragikusan – szeretem az életemet, a munkámat, a gyerekeimet, van körülöttem baráti és családi háló –, de ez nem ugyanaz, mintha ott lenne benne egy férfi partner is. És őszintén nem látom ma annak a lehetőségét, ami régen természetes volt. Hogy odalép valaki a közértben, vagy egy bevásárlóközpontban, és azt mondja: „Figyelj, igyunk meg egy kávét.”
Ez ma nem életszerű. Mert a férfi oldalán félelem van és bizonytalanság.
Férfi bizonytalanság: „mi vagyok én?”
Ezt én házas férfiaknál látom. Ebben a helyzetben, amikor a nő mellé lép, azt érzik: ki vannak herélve. Elbizonytalanodnak, mert elveszítik azt az erőt, amiből eddig férfiként működtek.
Nem elveszítik. Csak nem tudják már érvényesíteni a régi mintákat. Régen a férfi – akárhogy is nézzük – meg tudta „vásárolni” a nőjét. Ezt most értsük jól, ez nem bántás, hanem egy működés volt. Lakás, egzisztencia, biztonság. Ez volt a férfi értéke, státusza. Egy kitüntetés volt: „ezt a nőt meg tudtam szerezni”. Ez az útvonal megszűnt. Ma ott áll a férfi a nő mellett, és azt kérdezi:
- ha nem tudlak eltartani,
- ha nem akarsz gyereket,
- ha nem akarsz hozzám költözni,
- ha nem tőlem várod a biztonságot,
…akkor mi a fasz vagyok én neked?
És amikor idáig eljutunk beszélgetésekben, akkor én azt szoktam itt mondani, hogy de bazdmeg, te kellenél. És itt van egy óriási blokk.
Én is leblokkoltam. Ez mit jelent?
Ez egy minőségi váltás. Én nem fogom azt mondani, hogy ne, ne vegyél nekem házat, ne vigyél el nyaralni, nem kell ez a szép ruha, nem kell nekem se ékszer, se basszás. Tegyél csak be a sarokba és jól leszek. Ha elmész mellettem néha rácsapsz a seggemre, az úgy elég. Esetleg, hogy ha popcornnal megdobálsz, akkor tudom, hogy még itt vagy.
Én téged akarlak. Nem a pénzedet, nem a lakásodat, nem azt, hogy gyereket csinálsz nekem, nem. Ezek ma már nem belépőjegyek. Mert ezeket én meg tudtam teremteni magamnak.
Téged akarlak. Nem a pénzedet. Nem a lakásodat. Nem a státuszodat. Téged.
És itt a férfi megáll:
„De az mi? Az mit jelent?”
A bőség alapú kapcsolódás: két egész találkozása
És te, mint nő, meg tudod fogalmazni, hogy az mi? Hogy érthető legyen a férfi olvasóknak is? Na meg nekem is.
Kívülről ez egy teljesen átlagos kapcsolatnak látszik. Kézen fogva járnak, együtt élnek, szexelnek, nyaralnak. Semmi különös. A különbség belül van. Nem két sérült fél kapaszkodik egymásba, hanem két kerek egész találkozik. Nem hiányból, hanem bőségből.
Nem azért kapcsolódom hozzád, mert nélküled nem tudok megélni vagy boldog lenni. Egyedül is tudok pénzt keresni, megnyugtatni magam, feldolgozni a traumáimat.
De együtt többet tudunk létrehozni, mint külön. A bőség alapú kapcsolódás ott kezdődik, hogy nem elvenni jövök, hanem adni. Nem azért lépek be, hogy kapjak, hanem mert fontos vagy nekem annyira, hogy befektessek.
Ez nem csak férfi–női kapcsolatban igaz. Barátságban, családban, üzletben is ez a legmagasabb szint. Én ma már csak ilyen kapcsolatokban vagyok jelen. Kevés van belőlük, de mind érték alapú.
Ezt nagyon jól megfogalmaztad. Ezt még meg kell emésztenem. Addig lépjünk tovább a feminizmus kérdéséhez. Tapasztalod-e, hogy ma még létezik patriarkális rendszer? Olyan, ami valóban elnyomja a nőket – fizetésben, lehetőségekben, párkapcsolatokban.
Magával a feminizmus szóval én nehézben vagyok. Szitokszó lett. Megosztó. Sok férfinál, de sok, még mindig régi rendszerben működő nőnél is. A hangzása agresszív. Azt a minőséget hordozza, ami harcol, követel, dominál. Ennek történelmileg volt jelentősége, ezt nem lehet elvenni tőle, de én ezzel a formájával nehezen tudok azonosulni. Kifelé van egy közéleti arcom, de intim, férfi–női kapcsolódásban én alapvetően egy puha, finom minőséget szeretek megélni. Ettől függetlenül az van, ami van.
Az, hogy ma olyan fogalmakat használunk, mint „láthatatlan munka”, már önmagában jelzi, mennyi teher van még mindig a nőn. A háztartás, a gyerekek, a mentális és érzelmi munka nagy része. Ezt nem lehet patikamérlegen mérni, minden család másképp működik, de a hátrányos megkülönböztetés jelen van. Munkahelyen, oktatásban, mindennapi helyzetekben, családon belül.
Viszont magát a rendszert én külön választanám.
Egy rendszer nem tud nem patriarchális lenni. A funkciója az, hogy kontrolláljon, keretben tartson, fegyelmezzen, tömegeket mozgasson. Ez nem tud puha lenni. És ebben a rendszerben a férfi ugyanúgy áldozat.
Férfi férfinak farkasa. Mi egymást tesszük tönkre a versennyel, az állandó megfeleléssel.
És a nőknél nincs ugyanez?
Akkor mi lenne az ideális? Ha holnap megszűnne a patriarkális rendszer, mivel lehetne lecserélni? Már csak a gyerekvállalás miatt is: a férfi nem tud kilenc hónapig terhes lenni. Nekem például tetszenek azok a törzsi közösségi minták, ahol a férfi vezetett, de nem hoz döntést a nő nélkül. Spirituális és fizikai vezetés egymás mellett. Csak nem tudom ezt a modern társadalomban elképzelni.
Ezek kis, törzsi, nomád közösségek voltak. Teljesen más működéssel. Két válaszom van. Az egyik tetszeni fog, a másik nem. Rendszer szinten szerintem már nincs valódi beleszólásunk. Trendek vannak, irányvonalak vannak, amelyek nem egyéni döntésekből születnek.
Az, hogy a világ merre halad, abba egyénként nincs érdemi szavunk. Abba viszont, hogy a saját életünket hogyan éljük, igen. A saját kapcsolatunkat, a saját terünket tudjuk tisztítani, gyógyítani, fejleszteni. És ha elég ember jut el idáig, abból hosszú távon lehet finom elmozdulás. De rendszert váltani?…
Soha? Most megleptél ezzel.
Mikor tudott valaha az emberiség teljes rendszert jó irányba megváltoztatni? Mondj egy példát.
A nők jogai mégis bővültek. Szavazati jog, munkavállalás. Most szerintem egy következő szakasz előtt állunk: valódi egyenrangúság fizetésben, otthon, felelősségben. És ezzel párhuzamosan elkezdődött a férfiak „finomítása”.
Ez már korábban is zajlott. Most nem erről beszélünk. Most arról van szó, hogy egyre több kapcsolatban a nő egzisztenciálisan is dominánsabbá vált. És a férfi ezt évezredes identitással a háta mögött nem tudja férfiként kezelni. Nem azért, mert rossz ember. Hanem mert az identitása alapja szűnik meg.
A feminizmusnak egyébként van egy része, amitől én is elhatárolódom: az a mély, zsigeri harag, ami a férfiak felé irányul. Ez érthető, ha végignézzük a történelmet: bántalmazás, erőszak, elnyomás. Ezek tények. De ebből nem lehet továbbmenni.
Az a nő, akit bántalmaztak, megerőszakoltak, elhanyagoltak – akár az anyja, akár férfiak által –, amíg ezt nem dolgozza fel, addig nincs valódi lehetőség kapcsolódásra. És közben ott van az a férfi, aki most lépne oda, randit kezdeményezne, és semmi köze nincs ezekhez a múltbeli traumákhoz. Ezek a transzgenerációs terhek viszont ráborulnak. És ezeket kapcsolatban nem lehet elgyászolni. Nem nehéz – lehetetlen. Ehhez tiszta, egyéni belső munka kell.
Kicsit más vizekre evezünk. A férfiak reakciója erre az új kapcsolati dinamikára: van az egyik véglet, aki agresszívan reagál. Úgy érzi, hogy elvettek tőle egy több ezer éves jogot, hogy ő irányítson a kapcsolatban. Ezekből gyakran veszekedés, válás, szélsőséges esetben akár erőszak is lesz.
És van a másik véglet, aki megérti, de teljesen elbizonytalanodik. Próbál alkalmazkodni, elkezd érzelmekről beszélni, érzékenyebb lenni. Csak ez meg már sokszor „puhánynak” hat. Mintha egyik sem működne igazán.
Mondok erre egy viccet, amit nem vicc. Ilyen témákról szóló TikTok/Insta videók alatt megkérdezik, hogy „jó, de hol vannak az igazi férfiak?”, akkor szokták írni, hogy házasságban élnek, patikába járnak, piacra mennek, gyereket nevelnek.
És én ehhez mindig hozzáteszem: igen, és közben próbálnak egy kurvaszar kapcsolatban helyrehozni egy nőt, aki nem tud befogadó lenni erre az új férfi minőségre.
Milyen férfi minőségre?
Erre az újra. És itt jön a következő fájdalmas felismerés: a régi energiából párban nem lehet újat csinálni. Ezt az utat egyedül kell bejárni. Ott tud találkozni két kerek egész ember. Nem mondom, hogy soha nem sikerül párban, de ahhoz két elképesztően motivált ember kell. A régi típusú kapcsolatok többsége nem erről szól. Az egyik fejlődni akar, a másik élvezi, hogy megtartják.
Az új kapcsolódás lényege az, hogy te száz százalék vagy, én is száz százalék vagyok, és ezt rakjuk össze.
Nem azt jelenti, hogy nem segítjük egymást, hanem azt, hogy mindenki felelősséget vállal saját magáért. És ez hiányzik nagyon sok kapcsolatból. Ha az egyik fél ezt megugorja, jellemzően az, aki eddig is megtartó volt – sokszor energetikailag erősebb –, akkor éveket, akár évtizedeket ragad benne egy olyan kapcsolatban, amiből soha nem lesz az, amiről most beszélünk. Nem azért, mert rossz emberek. Hanem mert nem a jó ember mellett vannak. Ez rengetegszer jön velem szembe. Jó férfiak, jó nők, akik benne vesztegelnek egy kapcsolatban, amiből nincs tovább. És nem lépnek ki, mert az ismerős biztonságos.
Az ismerős szar.
Igen. Mert az legalább kiszámítható. Kilépni ebből brutálisan nehéz. Én sem támaszkodhattam senkire, amikor meghoztam az utolsó döntéseimet. És még így is kibaszott nehéz volt. Most képzeld el egy olyan nő helyzetét, aki nem keres ennyit, nincs támogató hálója, nincs meg hozzá a belső vagy külső erőforrása. Én rengeteg estét végig zokogtam. Pánikrohamaim voltak attól a gondolattól, hogy egyedül fogok meghalni. Ez az, amitől az emberek rettegnek. És ezért maradnak benne a szar a kapcsolatban.
Van egy nagyon elcsépelt mondat, amit mindenhol hallunk: hogy az igaziért meg kell dolgozni. És ebben sajnos van igazság. Amikor azt mondod, hogy tudatos, vágyazonos, önazonos életet szeretnél, és ehhez méltó párkapcsolatot, az nem tud úgy megérkezni, hogy közben még házasságban élsz. Sok minden jöhet, de az nem.
Azok a kőkemény árnyék- és gyászmunkák, amik ehhez kellenek, kizárólag egyedül tudnak feljönni. Amíg ott van egy másik ember, és ott van az a látszólagos biztonság, addig az egó nem adja meg magát. Nem csináltad végig. És akkor hogyan tudnál biztonságosan kapcsolódni egy másik emberhez? Hogyan tudnád befogadni?
Én pontosan tudom: ha néhány évvel ezelőtt odalépett volna hozzám egy férfi, lehet, hogy elszaladok. Nem tudtam volna befogadni. Ehhez idő kellett. Munka. Megérés. Főleg azok után, hogy valaki hosszú ideig csak adott. Adott, tartott, megtartott. A befogadás a legnehezebb.
És akik most ébrednek, férfiak és nők egyaránt, jellemzően empaták. Ők érzik meg először ezeket a mélyebb folyamatokat. Ők viszik most ezt az átmenetet. És igen, nekünk ez kurva nehéz. Mert hogy én kapjak? Micsoda?
És mit gondolsz, jellemzően mit rontanak el a férfiak a párkapcsolatokban? Mi elég izomagyúak tudunk lenni. Nem vesszük a jeleket. A nők főként érzelmeket kommunikálnak, mi meg azt mondjuk: mondd ki, mit akarsz, mert nem értem. De szerintem te ennél árnyaltabb képet adhatsz.
Nem mindegy, hogy ismerkedésről vagy hosszú kapcsolatról beszélünk. De az eredő sokszor ugyanaz. Maradjunk a párkapcsolatnál: én látok jó kezdeményezéseket. Vannak férfiak, akik akarnak. Akik próbálnak. De az identitás másképp köt egy férfit, mint egy nőt. Amikor válás történik – főleg gyerekek mellett –, a nő összetörik, de feláll és csinálja tovább az életét.
A férfi viszont talajt veszít.
Van erre egy kifejezés, amit szerettek nagyon szexedukáció alatt is: a Ronin. A gazdáját vesztett szamuráj. A férfi identitásának gerince gyakran a család. Ház, gyerekek, szerep. Amikor ez eltűnik, sok férfi abból soha nem épül fel teljesen. És ez később az ismerkedésben is megjelenik: érzelmileg elérhetetlenné válik. A párkapcsolaton belül pedig a kommunikációban csapódik le a legjobban minden. Nem értik egymást. A férfi azt érzi: bármit csinál, nem jó. A nő nem tudja elmondani, mit akar. Mindketten érzelemből beszélnek, védekeznek, és közben a gyermeki pozíciójukat védik.
Amikor egy kapcsolatban konfliktus van, legtöbbször nem két felnőtt vitatkozik. Hanem két gyerek próbálja védeni magát. Ez a gyermeki pozíció. És gyermeki pozícióból párkapcsolatban felnőni szinte lehetetlen. Ez nem hiba, ez egy természetes érési folyamat. A legtöbben sokkal hamarabb lépünk kapcsolatokba, házasságba, mint ahogy felnőtté válnánk érzelmileg. Mire ez megtörténne, addigra sok kapcsolat már le is darálódott.
Ezért van az, hogy az a fajta párkapcsolat, amiről most beszélünk, egy régi rendszerű kapcsolatban, gyermeki pozícióból nem jöhet létre.
Gyermeki pozíciók, és az egyedül végigjárható út
Szóval akkor mindenki hatvan évesen találja meg az igazit?
Igen. És együtt megyünk a nyugdíjas klubba táncolni.
A páros folyamatban, amivel nálam foglalkozunk, a legtöbb, amit ilyenkor tenni lehet, az az, hogy a két fél felismeri: nem felnőttként vitatkoznak, hanem gyermeki részekből. Ha elég intelligensek érzelmileg, és elég motiváltak egymásban, akkor el tud indulni egy közös fejlődés. De a minimum az, hogy bizonyos időszakokat teljesen külön kell tölteniük. Mert a valódi gyógyulás nem tud végbemenni folyamatos együttlétben. Ha ez nincs meg, akkor csak részmegoldások születnek.
És ha sikerül? Akkor együtt maradhatnak?
Elméletben.
Mondj egy jó statisztikát.
Nulla egész nulla nulla nulla egy százalék.
Durva ebbe belegondolni. Gondolom sokan úgy érkeznek hozzád, hogy majd te „helyre teszed” a kapcsolatot.
Igen. És ezt az illúziót az első ülésen el szoktam oszlatni. Volt olyan folyamat, amit visszamondtam, és visszaadtam a pénzt. Ha nem tudok segíteni, nincs értelme elfogadni.
Rátérnék még a nőkre is. A férfi közösségben gyakran hallani, hogy túl sok az elvárás. Ház, gyerek, munka, háztartás – és mindig jön még egy kérés. A férfi ezt gyakran úgy hallja meg: nem vagyok elég jó.
Pedig szerintem a férfi imád megfelelni. Ha kap érte visszajelzést. A nő azért van, hogy kérjen. Ezt most egy olyan nő mondja, aki megteremtette magának az életét. Ha én valaha újra kapcsolódok, én kérni fogok. Nem azért, mert szükségem van rá, hanem mert ez a dinamika. A nőnek jár, hogy tenyéren hordozzák. Ez egy királynői pozíció. A probléma ott kezdődik, amikor egy nő ezt a pozíciót felveszi, de közben belül egy riadt kislány marad. A férfi próbál mindent megadni, miközben egy kitérdelt macinacis, depressziós, „jaj nincs kedvem, fáj a fejem”, leharcolt, lehányt teveszőr kabát minőséget kap vissza.
Ettől a férfi összeomlik.
Mert ha a nő valóban királynői minőségben van, akkor nem is kell kérnie – a férfi örömmel ad. És ha a férfi megkapja a nő befogadását, dicséretét, lágyságát, akkor ő királyba emelkedik. De gyermeki pozícióból nem lesz király és királyné. Hiába a kémia, hiába a szeretet: ahol nincs érettségbeli azonosság, ott nincs valódi partnerség.
Nem tud a gyermeki pozícióban lévő fél felnőni a kapcsolatban?
De. Ha az anya- vagy apa jelölt kilép mellőle.
És ha együtt maradnak? Tíz-húsz év alatt?
Dolgoztam olyan párokkal, akik harminc éve együtt vannak, és még mindig van köztük szenvedély. De a gyermeki pozícióban lévő fél jelenléte mindig azt mutatja: a másik sem hiszi el mélyen, hogy jár neki egy teljes értékű kapcsolat. Ez a két minőség nem tud valóban találkozni.
Tehát csak egyedül lehet felnőni?
Ismered a mesét a legkisebb fiúról vagy lányról, aki egyedül indul útnak a világba szerencsét próbálni?
Ez erről szól.
Csörgits Kinga a tudatos szexualitás és a férfi–női kapcsolatok lélektanával foglalkozik. Szakmai munkájának középpontjában a tudatos intimitás és szexualitás áll, amelyet szorosan összekapcsol a párkapcsolati és családi dinamikák vizsgálatával.
About the Author
