Sorra szakadnak meg párkapcsolatok, miközben mindkét fél meg van győződve arról, hogy megtette, amit lehetett. A közösségi médiában tömegesen jelennek meg hasonló történetek. A kérdés számomra egyetlen pontra szűkül: hol billen meg az egyensúly akkor, amikor a szándék közös, az eredmény mégis kudarcba fullad.
A témát Biczók Csermely Zsófia segített keretbe tenni, aki több mint húsz éve dolgozik az Erőszakmentes Kommunikáció szemléletével, párokkal és egyéni folyamatokban egyaránt.
Én is rögös utakat jártam be a kapcsolatomban, és Zsófi segített trénerként megmutatni nekem, hogy amit én odaadó, kitartó törődésnek hittem, az valójában falrahányt borsó, ha közben nem tudom, mik a párom szükségletei és igényei. Hol csúszik tehát félre az a történet, amelyben mindkét fél váltig állítja, hogy mindent megtett a házasság megmentéséért?
Zsófia szerint az egyik alapvető tévedés, hogy a szükségleteket összekeverjük a stratégiákkal.
Én nem választanám szét a női meg a férfi szükségleteket. Minden embernek ugyanazok a szükségletei. Ebből van kb. huszonöt, nem egy nagy tétel. Amiben különböznek, az a megoldási stratégia. A férfiak gyakran elvárást hallanak ott, ahol a másik fél szükségletről beszél, és van egy olyan szokásuk, hogy azonnal előveszik a szerszámosládát, és meg akarják szerelni a dolgokat. A nők sokszor nem igénylik a megszerelést, mert meg tudják oldani a saját dolgaikat. Csak meghallgatást és kapcsolódást szeretnének. És ebben a kapcsolódásban ők feltöltődnek olyan energiákkal, amivel ők – köszönik szépen – erősek lesznek, ügyesek lesznek, ötleteik lesznek, és meg tudják oldani azt a helyzetet, amiben vannak.
De mi van abban az esetben, ha az a szükséglet mondjuk az együtt töltött idő, de valamilyen okból ezt most éppen nem lehet megoldani? Sok a munka, a teendő, gyerek van, és hetekig nem jön össze az együtt töltött idő, tehát megoldhatatlan a helyzet, mert pont a párjára van szüksége a nőnek.
A másik szokásos elképzelés – Magyarországon – azoknál a pároknál, akikkel én találkoztam, hogy a szükségletek kielégítését házasságon/kapcsolaton belül kell megoldani. Ha azonban mindkét fél kimerült, a semmiből nem tudnak adni. Az, hogy mindent egymástól akarunk, az kifacsarja az egészet, és a végén már csak harag marad. A semmiből nem tudnak egymásnak adni. És akkor muszáj kívülről behozni valakit, ez lehet barát(nő), tesó, szülő, szakember, bárki, akiből erőt tud meríteni bármelyik fél.
Ez logikusan hangzik, de hosszú távon gondolom mégsem megoldás.
Hosszú távon nem, viszont a nagyon sikító szükségleteket így ki tudja elégíteni bárki. A szükségletek nem rosszak, és nem jók. Ami gond szokott lenni, az, hogy olyan sokáig éheztetjük magunkat adott szükséglet mentén, hogy már a legmélyebb kétségbeesésünkben vagyunk, és akkor már megint csak az ordítozás van, és a követelőzés. Tehát az első lépése szerintem az, hogy mind a két fél lehető leghamarabb felismerje a szükségletét, hogy éhezik, hogy hiánya van belőle.
És mi van abban az esetben, amikor az egyik fél olyan típus, aki azt szeretné, hogy non-stop együtt legyenek, még a WC-re is követné a másikat, míg a másik számára elég az, hogyha egy héten egyszer rácsapnak a fenekére, hogy legalább tudja, még él a párja?
Akkor ez egy döntési pont. Ki kell tenni az asztalra, hogy nekem 168 óra együttlét kell egy héten, a másik meg kimondja, hogy köszönöm szépen, jól vagyok fél órával. Most az együtt töltött időről beszélünk, de együtt töltött idő a szexualitás is. Ez is egy nagyon kényes pontja ennek a dolognak: van, aki naponta kétszer, van, aki havonta egyszer akarja, és akkor most kinek van igaza? Mindkettőnek a saját rendszerében. És akkor itt jön a kérdés, hogy milyen megoldási stratégiáink vannak. Oké, te mondjuk naponta kétszer szeretnéd, de mit kezdünk azzal, hogy esetleg nem velem?
Lehet naiv vagyok, de ezt a témát egyáltalán be lehet-e dobni?
Igen, be lehet. Bátorság kell hozzá, nem mondom, de be lehet. Nem velem töltöd el ezt az időt – de a szexualitás csak egy része ennek. Női oldalról főleg az fontos, hogy ha a férfi inkább kapcsolódó típus, akkor a féltékenység nem csak a szexre vonatkozik, hanem a lelki kapcsolódásra is. Tehát ha egy pasi elkezd egy másik nővel kapcsolódni, és még nincs semmi szex vagy romantika, csak jól érzi magát vele, jókat beszélgetnek, jó barátok lesznek – ez is kiválthat féltékenységet. A férfiaknál ez inkább fordítva működik. Ott az a lényeg, hogy ne feküdj le mással. Közben az, hogy vannak barátaid, akár férfi barátaid is, az beleférhet. Evolúciósan máshogy vagyunk berendezve.
És mi az, amit a nők szükségletként élnek meg, miközben a férfiak ezt egyszerűen hisztinek, túlérzékenységnek, túlzásnak könyvelik el?
Erre van egy külön elméletem. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a nőkben van egy természetes, ösztönös beleoldódás a családba, a párkapcsolatba, a gondoskodásba, ahol – nem is gondolkoznak rajta –, egyszerűen háttérben szorítják a saját szükségleteiket, a saját igényeiket, és abban élik meg saját magukat, hogy kiszolgálják a kapcsolatot, a kapcsolatban lévő személyeket. Legyen szó csak párkapcsolatról, vagy családról, és akkor már a gyerek(eik) is ott van(nak). Sok nő nem tanulta meg önmagában becsülni saját magát. Ez évekig működhet, majd egyszer csak elfárad. Általában, amikor már 8–12 évesek a gyerekek, a nő gyakran ekkor merül ki, és fölemeli a fejét, hogy oké, és én ebben hol vagyok? Ilyenkor jön ez a szokásos mondat, hogy ez túlérzékenység, vagy most mit kell hisztizni, ha eddig jó volt minden, akkor most mi bajod van? Hát az a baj, hogy éveken keresztül nem figyelt a saját szükségleteire a nő, és mire odaér, hogy felismeri, hogy nekem ez hiányzik, az hiányzik, akkor már annyi fájdalom, akkora kétségbeesés van benne, hogy már csak ordítani tud és toporzékolni.
De mit lehet ez ellen tenni, ha – az elméleted szerint – ez az egész ösztönös?
A tudatosság az egyetlen megoldás, szerintem. Minden szükség lehet késleltethető ugyan, de nem a végtelenségig. Próbáld ki, hogy nem veszel levegőt. Egy ideig bírod. De, amikor a második percben vagy, mi történik?… Ugyanígy működik az összes többi szükségletünk. Erről még az jutott eszembe, hogy amikor egy fuldoklót mentesz, nem mehetsz oda szembe, mert le fog nyomni a víz alá. Kapálózik. Hátulról kell menni, mert a kétségbeesésében téged lenyom a víz alá. Ő föl akar jönni, és téged is lehúz.
Azon gondolkozom, hogy ebben a folyamatban a férfinak is tudatosnak kell lennie, és ezt meg kell tudnia állítani még mielőtt eljutnak oda, hogy „most jó lenne, ha szünetet tartanánk”, ami sok esetben a már „nem bírlak elviselni” finomabb megfogalmazása. Gyerekek mellett ez igen nagy felelősség.
Erre a férfiak is oda tudnának figyelni, csak sokszor azt hisszük, hogy minden rendben.
Igen, és kényelmes is, ha belegondolsz, hogy anyu mindent elintéz. De az a kérdés, hogy a férfi ki tud-e lépni ebből a kényelmes helyzetből. Hogy azt mondja: jó, figyelj, most hullafáradt vagyok a melóból, de ma este én viszem a gyerekeket, mert rád fér a pihenés.
Hol csúszik el leggyakrabban a kommunikáció a felek között? A jelzésnél, az értelmezésnél, vagy a reakciónál?
Mit jelent a jelzés, mit jelent az értelmezés, és mit jelent a reakció? Mondjuk vegyünk egy tipikus, szükséglethiányból fakadó konfliktust. Már ott csúszik el a dolog, hogy az ember érthetően ki tudja-e fejezni ezt. Ilyenkor már tele van érzelemmel, és nem mindig tudja nyugodtan elmondani, hogy „figyelj, fáradt vagyok, éhes vagyok, szeretnék veled együtt lenni”.
Hanem addigra sokszor eljut arra a pontra, hogy robban, és nem tud szépen szólni, hanem szidalmazással indít, és már itt el van rontva a dolog. Az is lehet, hogy kifejezi az igényeit, csak a másik nem veszi a lapot. Mondjuk azt mondja, hogy „almát kérek”, de ő pirosra gondol, a másik meg zöldre, és megint konfliktus lesz. Vagy a reakciónál csúszik el: az egyik kifejezi a szükségleteit, mire a másik robban, mert számonkérésnek, támadásnak éli meg.
Hol csúszik el leggyakrabban? Az elején, vagy inkább a végén?
Az eleje előtt. Akkor tesszük szóvá a dolgainkat, amikor már nagyon kicsi a tér, és nagyon fáj, amikor már nagyon ki vagyunk merülve. Maradjunk annál, hogy a jelzésnél csúszik el: az első apró jelzéseket is komolyan kell venni. Mondok egy egyszerű példát. A nő a konyhában észreveszi, hogy a bögre füle balra áll a jobb helyett, és már jön a reflex, hogy: „Nem igaz, hogy nem lehet azt a bögrét jobbra állítani!” És az első – na jó, legyen a második – ilyennél a nőnek észre kell vennie, hogy „hoppá”. Még nem szólt, de a jelzés már megvan benne: miért akadok ki ezen? Mit mond ez nekem? Mi itt az érzés? Ez az a tudatosság, amit az előbb mondtam.
Mert ha tudatosítom, hogy egy ilyen semmiség miatt dühös leszek, akkor rá tudok nézni a szükségleteimre, és megmarad a választásom, hogy konstruktív megoldást keressek. Nézzük meg: a düh mögött valójában mindig fájdalom, félelem, tehetetlenség van. Észreveszem, hogy a bögre balra áll, és ez… ez fáj. De mitől félek? Milyen szükségletem nem elégül ki attól, hogy az a nyomorult fül balra van? Lehet, hogy a figyelem. Az együttműködés. A gondoskodás, vagy az, hogy hozzájáruljon a másik az életem szebbé tételéhez. És mi van a tehetetlenséggel? Ha tehetetlen vagyok, nincsenek ötleteim, mert hiányzik az idő és a tér. Ilyenkor pláne érdemes leülni ötletelni, és olyan stratégiát találni, ami ezeket a szükségleteket – az elfogadást, a megértést – kielégíti. És erre a legtöbb esetben egy nagyon egyszerű stratégia van: „Figyelj, beszéljünk.” Már az első ilyen kiakadásnál érdemes szólni, hogy: „Figyelj, muszáj lenne tíz percet egymásra fordítanunk. Gyere, te rágyújtasz, én megiszom a kávét, menjünk ki a teraszra… A gyerekek addig elvannak.”
Nem könnyű, de fel kell tudni vállalni, ki kell mondani: „Figyelj, megláttam, hogy a bögre füle balra áll. Megbeszéltük, mondtam többször is, hogy nekem fontos, hogy jobbra legyen. Te, hogy vagy ezzel?” És már elindult a beszélgetés. Lehet, hogy piszlicsáré dolognak tűnik, de a férfi oldalon is ezt az apró jelzést komolyan kell venni. Mert nem a bögre füle a lényeg!
Persze, a leggyakoribb férfi reakció valószínűleg ez lesz: „Kit érdekel, hogy balra vagy jobbra? Bögre, megfogom, kész.” Lehet, hogy eszébe sem jut, nem veszi észre. De a férfinak is fel kell tudnia vállalnia önmagát, hogy: „Figyelj, nem tudom neked megígérni, hogy a bögre füle mindig jobbra fog állni. Mit tudunk kitalálni, hogy te jól érezd magad a bőrödben, és én is hozzá tudjak tenni a jólétedhez?”
Mert a nőnek sokszor ennyi elég: hogy a párja figyelembe veszi a problémáját. Aztán lehet, hogy az lesz a megoldás, hogy elmennek sétálni kézen fogva – aminek semmi köze a bögre füléhez. A nő másnap már észre sem veszi, merre áll az a bögre, vagy csak egy jót mosolyog rajta, hogy egy ilyen pici konfliktus mekkora segítséget jelentett a párkapcsolat minőségének megőrzésében.
Mit tehetnek a férfiak, hogy ne fajuljon el idáig a helyzet?
Csak ismételni tudom magam: észre kell tudni venni a korai jelzéseket. Nem akkor, amikor már robbanás van, hanem amikor még csak annyi történik, hogy valami nem stimmel – egy elkapott pillantás, sóhaj, ajkak összeszorítása. Nem megoldani kell, hanem megállni és kapcsolódni. Megkérdezni: mi zajlik benned?
Tehát nem a megoldás a lényeg.
Nem. A kapcsolódás. A megoldás sokszor jön magától, ha a másik megkapja azt, amire valójában szüksége van: figyelmet, megértést, elfogadást.
Ez papíron egyszerű, a gyakorlatban viszont meglepően nehéz.
Mert ez tanulás. Az erőszakmentes kommunikáció nem attól működik, hogy megérted. Gyakorolni kell. Új mintákat kell építeni, és ez idő. Kettő–négy év napi szintű gyakorlás. Sajnos nem úgy van trenírozva az agyunk, hogy figyelemmel legyünk a saját és a másik ember érzéseire, szükségleteire. Ez módszer a mindennap használatostól eltérő gondolkodásmódot igényel, amit csak a gyakorlással tudunk kialakítani. Mintha egy hangszeren tanulnál játszani, az sem megy két hét alatt, meg kell erősödnie az idegpályáknak, kilazulni az ízületeknek, stb. ilyen ez is, csak a fejünkön belül.
Tehát nincs gyors megoldás.
Nincs. De ha elkezded, akkor egy idő után átáll az agyad. Már nem arra figyelsz, hogy mit mond a másik, hanem arra, hogy mi van mögötte: érzés, szükséglet. Nem leszel sértődött, mert az embert látod a túloldalt, aki majdnem ugyanazzal küzd, mint te magad. Hiszek az állhatatos tanulás, munka pozitív hatásaiban, gondold csak meg, ha valamiért megdolgozol, azt megbecsülöd. Legyen az kapcsolat, vagy saját magad fejlesztése. Ha látod, hogy meg tudtad tanulni; gyakoroltál, munkát, figyelmet fektettél önmagadba, akkor az önbecsülésed is megerősödik ezáltal.
About the Author
