Hat évvel a Vígszínház-botrány után Eszenyi Enikő először vállalt nyilvánosan felelősséget a történtekért. A bocsánatkérés előzménye az volt, hogy a debreceni Csokonai Nemzeti Színház felfüggesztette a rendezését, arra hivatkozva: több társulati tagban bizonytalanságot és rossz érzéseket keltett a közös munka lehetősége. A 2020-as ügy magja közben változatlan maradt. Egymástól független megszólalók évek óta hasonló történeteket mesélnek megalázásról, félelemről és hatalmi visszaélésekről, miközben a Vígszínház ügyében indult vizsgálat pontos következményeit a nyilvánosság máig nem ismeri.
A legfrissebb fejlemények Eszenyi Enikő ügyében
A debreceni színház eredetileg a 2026/27-es évad egyik bemutatójaként hirdette meg a Primadonnákat Eszenyi Enikő rendezésében. Május 23-án azonban az igazgató, Vadász Dániel bejelentette: felfüggesztik az előkészítés. A színház ezután szakemberek bevonásával kezdte felmérni a társulat véleményét, és közölte: ha június végéig nem sikerül megnyugtató helyzetet teremteni, a produkció lekerül a műsortervről.
Május 27-én Eszenyi közzétette nyílt levelét. Ebben azt írta: „A történtekért vállalom a felelősséget”, majd hozzátette: „Nem volt igazam”, illetve azt is, hogy felismerte, semmilyen művészi eredmény nem ér annyit, hogy közben emberek sérüljenek vagy megalázva érezzék magukat. A levél azért fontos, mert hat évvel a botrány kirobbanása után ez az első egyértelmű nyilvános bocsánatkérés az ő részéről. Ez azt is jelenti, hogy a 2020-as ügyet nem a múlt idézte vissza, hanem a szakma jelen ideje.
A hatalom felépülése a Vígszínházban
Eszenyi Enikő hatalma nem egyszerűen abból fakadt, hogy erős személyiség volt. Intézményi hatalom állt mögötte. A Vígszínház hivatalos oldala szerint 1991-ben kezdett rendezni, 2009 és 2020 között pedig a színház igazgatója volt. Ez egyszerre jelentett sztárszínészi tekintélyt, munkáltatói hatalmat és művészeti döntési jogot. A Fővárosi Közgyűlés 2014-ben újra őt választotta a színház élére. A korabeli beszámolók szerint a második pályázati körben egyedüli jelöltként indult, a közgyűlés pedig 29 igen szavazattal hosszabbította meg a mandátumát. Ez azért fontos, mert a hatalmát nemcsak a személyisége adta, hanem az is, hogy a fenntartó és a szakmai rendszer évekig megerősítette a pozícióját.
A megszólalók szerint ez a hatalom a mindennapi működésben szélsőséges formát öltött. Járó Zsuzsa arról beszélt, hogy „mindent Eszenyi irányít”, és a próbák gyomorgörccsel, erőszakos hangulatban zajlottak; Fenyvesi Lili szerint szereposztásról, jelmezről, darabról és rendezőről is ő döntött, még akkor is, amikor hivatalosan nem rendezőként volt jelen. Ugyanez a beszámoló azt állítja, hogy Eszenyi bármikor, bárkit kirúghatott, vagy másokon keresztül kirúgathatott.Ez nem egy nehéz természetű vezető viselkedése. Az igazgatói hatalom és a művészi tekintély teljesen összefolyt. A döntések, a szakmai függés és a félelem egyetlen ember körül koncentrálódtak.
A nyilvános tanúságtételek mintázata
Különböző pozícióból megszólaló emberek meglepően hasonló történeteket meséltek Eszenyi Enikő „munkásságáról”. Fenyvesi Lili szerint a Vígszínházban töltött fél évében napi szinten látott vagy tapasztalt abúzust, öt kilót fogyott, és a kirúgását megelőző próbán pánikrohama volt. Néder Panni arról beszélt, hogy Eszenyi mikrofonba üvöltözött a tánckarral, ő maga pedig a próbafolyamat végére teljesen összeomlott. Müller Zsófia, Eszenyi egykori személyi titkára szerint az igazgató torkaszakadtából ordított a dolgozókkal, a társulat pedig már a titkár megjelenésétől is lefagyott, mert tudták: bármikor jöhet megalázás vagy bosszú.
A fizikai megfélemlítésre utaló állítások ritkábban jelentek meg, de a nyilvános megszólalásokban ilyen elemek is előkerültek. Csikós Júlia, Eszenyi egykori igazgatói titkára a 24.hu-nak azt nyilatkozta, hogy az igazgató egyszer hozzávágta a cipőjét, miután nem a megfelelő ruhaméretet kérte ki neki, és naplójában egy olyan esetről is írt, amikor kirúgással fenyegetve az ajtóba rúgott bele. Molnár Áron 2021-ben már úgy fogalmazott, hogy Eszenyi „többszöri verbális és fizikai abúzust” követett el igazgatóként, és amikor segítséghez fordult a szakmában, azt a jó tanácsot kapta, hogy: „Maradj csendben, hamarabb szabadulsz!”. A nyilvános megszólalások túlnyomó része tehát verbális-lelki bántalmazást ír le, de fizikai megfélemlítésre utaló konkrét állítás is megjelent.
A bántalmazó vezetői működés mintázatai Eszenyi Enikő esetében
A színészek beszámolói ugyanebbe az irányba mutatnak. Járó Zsuzsa felidézett egy próbát, ahol Eszenyi egyetlen alkalom alatt háromszor rúgta ki, majd hívta vissza a rendezőasszisztensét; egy másik esetben pedig üvöltözve minősítette azt, hogy egy hét hónapos gyerekes színésznő nem tud azonnal próbára maradni. Hegyi Barbara úgy írta le a helyzetet, hogy Eszenyi „úgy gondolta, hogy a Vígszínház az ő lakása”, a többiek pedig cselédként vannak jelen benne. Király Dániel szerint a nyilvános megalázás, a testalkatra tett megjegyzések és az erőszakos kioktatás semmilyen nagyobb érdeket nem szolgált, és évekig bűntudata volt amiatt, hogy nem tudott fellépni ellene.
A legfontosabb, hogy nem mindenki a saját közvetlen sérelméről beszélt. Börcsök Enikő és Halász Judit azt mondták, velük személyesen nem bánt rosszul, de amit másokkal tett, abból tűrhetetlen helyzet lett, Börcsök szavaival: „megfulladunk már”. Ez a bystander-dimenzió kulcsfontosságú: a bántalmazó vezető nemcsak közvetlen áldozatokat gyárt, hanem hallgató tanúkat is, akik azt tanulják meg, hogy a biztonság ára a némaság.
Lengyel Tamás szerint a Vígben az a közeg vált elviselhetetlenné, amelyben dolgozni kellett, és az ott történő visszaélések szerkezetükben ugyanúgy abúzusok, mint azok az esetek, amelyeket a közbeszéd hajlamos csak szexuális erőszakként felismerni. Stohl András később már arról beszélt, hogy Eszenyi lemondó kommunikációjában önmagát áldozatnak állítja be, miközben szerinte felelősséget kellene vállalnia. Ez azért fontos, mert a nyilvános megszólalók köre nem marginális: vezető színészek, rendezőasszisztensek, titkárok, háttérdolgozók és idősebb társulati tagok beszéltek egymást erősítő módon.
A pszichológiai olvasat Eszenyi Enikő esetében
A pszichológiai kulcsfogalom itt nem a „hisztéria”, nem a „nehéz természet”, és nem is a „művészi szenvedély”, hanem az bántalmazó vezetői működés, vagyis a vezető tartósan ellenséges verbális és nonverbális magatartása a beosztottak felé. Bennett J. Tepper amerikai szervezetpszichológus és menedzsmentkutató szerint ez a munkavállalók percepcióira épülő jelenség, amelynek széles körű negatív következményei vannak az egyénekre és a munkahelyre nézve, beleértve a kedvezőtlen mentális egészségi hatásokat is. A nagy áttekintő irodalom pedig azt hangsúlyozza, hogy az ilyen vezetői magatartás következményei következetesen negatívak. Nem klinikai diagnózisról van szó, hanem viselkedési mintázatról.
A tanúságtételek alapján Eszenyi Enikő esetében négy visszatérő pszichológiai elem látszik:
- A megalázás nyilvánossága: nem négyszemközti konfliktusok, hanem sokak előtt végrehajtott leértékelések.
- A kiszámíthatatlanság: a megszólalók többször említik a hirtelen kedvességből hirtelen agresszióba átcsapó működést.
- A totális kontrolligény: szereposztás, jelenet, próbatábla, technikai döntések, öltözék, szabadnap mind beleszólási tereppé vált.
- A retorzió lehetősége: ha valaki nem igazodott, megjegyzések, kirendezés, szakmai visszavágás következhetett. Ezek együtt a szervezetszociológia és a munkahelyi pszichológia szerint tipikus előfeltételei a félelemre épülő közegnek.
A hatalmi helyzet közelíthet a gátlások oldódása, a jutalomorientáció és a társas érzékenység csökkenése felé. Minél nagyobb hatalom kerül valaki kezébe, annál könnyebben veszti el a fékeket. Egy idő után kevésbé figyel mások érzéseire, kevésbé érez együtt a körülötte lévőkkel, és hajlamosabb azt gondolni, hogy amit csinál, az jogos vagy szükséges. A hatalom ráadásul nem ritkán csökkenti az önkontrollt is: az ember könnyebben ordít, megaláz, átlép határokat, mert megszokja, hogy nincs valódi következménye annak, amit tesz. Egyes kutatások szerint a nagy hatalom még azt is befolyásolhatja, hogyan reagálunk más emberekre. A vezető pozícióban lévő emberek egy része idővel kevésbé érzékeli mások feszültségét, félelmét vagy szenvedését, nehezebben lát bele a másik ember helyzetébe. Ez nem azt jelenti, hogy a hatalom automatikusan kegyetlenné tesz valakit. Inkább arról van szó, hogy fokozatosan eltűnhetnek azok a belső fékek és empatikus reakciók, amelyek normális esetben megállítanák az embert, mielőtt megaláz vagy átlép egy határt – ezek alapján tehát elképzelhető, hogy Eszenyi Enikőnek fel sem tűnt, hogy bántalmazza a társulatot.
Az ilyen közegekben (akár egy bántalmazó kapcsolatban) az emberek idővel egyszerűen megtanulnak hallgatni. Főleg akkor, ha azt érzik, hogy a vezető nem viseli el a kritikát, minden döntés egyetlen ember kezében van, és a megszólalásnak csak rossz következménye lehet. Egy idő után kétféle csend alakul ki: az egyik a félelemből fakad — az emberek azért maradnak csendben, mert tartanak a megalázástól vagy a retorziótól. A másik még súlyosabb: amikor már nem is hiszik, hogy bármi változhat. Ekkor már teljesen elvesztik a hitüket abban, hogy van értelme. A Vígszínházból kiszivárgó mondatok — „ekkora a rettegés”, „senki nem mert megszólalni”, „semmit nem tehetsz” — szinte pontosan ezt a lelkiállapotot írják le.
Az intézményi válasz és a következmény hiánya
2020-ban a konfliktus nem maradt pusztán sajtóügy: a főváros vizsgálatot rendelt el. A legfontosabb közérdekű tény azonban az, hogy a vizsgálat eredményét a nyilvánosság nem ismerte meg. A felügyelőbizottsági vizsgálat 71 bejelentéssel foglalkozott, a folyamatot őszre lezárták. A Főpolgármesteri Hivatal később azt is megerősítette: a vizsgálat során készült jegyzőkönyveket az akkori felügyelőbizottság megsemmisítette, a jelentésekből pedig adatvédelmi okokra hivatkozva törölték a személyes vallomásokat.
Ez a történet innentől már nemcsak Eszenyi Enikőről szól, hanem arról is, hogyan működnek a kulturális intézmények, amikor egy erős hatalmi pozícióban lévő emberrel szemben tömeges panaszok jelennek meg. A nyilvános tanúságtételek részletesek és személyesek voltak, a hivatalos lezárás viszont homályban maradt. Többen később azt kifogásolták, hogy miközben emberek vállalták a megszólalás kockázatát, a rendszer végül nem adott egyértelmű választ arra, történt-e intézményi felelősségre vonás. Ez pszichológiai szempontból is fontos: az ilyen helyzetek könnyen erősítik azt az érzést, hogy a hatalommal szemben az egyén tehetetlen, a megszólalás pedig legfeljebb személyes kockázatot jelent, valódi következmények nélkül.
A Vígszínház 2021-ben etikai kódexet fogadott el. A hivatalos közlés szerint a szabályozást szakértők, ügyvédek, a Biztonságos Terek Alapítvány, a szakszervezet és a művészeti tanács bevonásával dolgozták ki, kifejezetten egy biztonságos, hatalmi visszaéléstől mentes munkahely” létrehozására. Már önmagában ez is sokat elárul arról, milyen mély nyomot hagyott az ügy a színházi közegben. Egy intézmény általában akkor kezd külön etikai rendszert építeni, amikor korábban valami súlyos incidens történhetett. A kódex a jövőre nézve próbált védőhálót kialakítani, de nem adott választ arra, pontosan mi történt, és ki milyen felelősséget viselt a korábbi működésben.
Eszenyi Enikő közben fokozatosan visszatért a szakmába. 2021-ben Kecskeméten rendezett, később Budapesten is újra színpadra lépett, 2026-ban pedig Debrecen új produkciót hirdetett vele. Ez sokakban azt az érzést erősítette, hogy a szakmai rehabilitáció gyorsabban történt meg, mint a nyilvános szembenézés azzal, mi zajlott éveken át a Vígszínház falai között.
Eszenyi Enikő nyílt levele
Eszenyi mostani levelének legerősebb része az, hogy végre nem félreértésként vagy igaztalan támadásként beszél a történtekről. Leírja, hogy a munkája során „nem kellő figyelemmel és empátiával” fordult mások felé, vállalja a felelősséget, és kimondja: nem volt igaza, amikor azt gondolta, hogy a színház fontosabb mindennél.
A levél gyenge pontja ugyanakkor éppen az, hogy nagyon általános marad. Nem nevezi meg konkrétan, mi történt. Nem mondja ki az ordítást, a megalázást, a megfélemlítést vagy a bosszútól való félelmet, amelyekről éveken át beszéltek a megszólalók. Nem beszél az érintettekről sem, és nem kapcsolja a bocsánatkérést semmilyen konkrét jóvátételhez vagy nyilvános szembenézéshez. A levél több pontján olyan mondatok jelennek meg, mint a „soha nem akarattal” vagy a „lelki fájdalmat okozhattam”. Ezek tompítják a felelősséget, és távolabb tolják egymástól a kimondott szavakat és az általuk okozott sérülést.
A pszichológiai kutatások szerint a hiteles bocsánatkérésnek több fontos eleme van. Minél több jelenik meg ezek közül, annál nagyobb az esély arra, hogy helyreálljon a bizalom. A klasszikus hat elem:
- a sajnálat kifejezése,
- annak megnevezése, mi ment félre,
- a felelősség egyértelmű vállalása,
- a megbánás deklarálása,
- a jóvátétel felajánlása
- és a megbocsátás kérése.
Eszenyi levele ezek közül több elemet is tartalmaz: sajnálatot, részleges felelősségvállalást, megbánást és a változás ígéretét. Éppen a legnehezebb pontokon marad azonban homályos. Nem beszél konkrét esetekről, és nem mondja ki, hogyan lehetne jóvátenni mindazt, amiről a megszólalók évek óta beszélnek. Ez a levél inkább hangnemváltás, mint valódi szembenézés.
A levél egyik legfontosabb mondata mégis ez: sokáig azt hitte, hogy a próbák során tanúsított, időnként nem megfelelő viselkedését igazolja az, ami végül a színpadon megszületik. Ebben a mondatban benne van az egész ügy lényege. Nem egyszerű mentegetőzésről van szó, hanem annak a gondolkodásnak a lelepleződéséről, amelyben az eredmény fontosabbá válik annál, hogy közben emberek sérülnek. Eszenyi Enikő – drámai kifejezéssel élve – a színpad oltárán áldozta fel kollégáit a sikerért. A hatalom ott kezd átfordulni abúzusba, amikor a teljesítmény, a siker vagy bármilyen „szent cél” felmentést ad mások megalázása, bántalmazása alól. És ez nemcsak a színházi világban történik meg.
Eszenyi Enikő bocsánatkérésére azóta Molnár Áron is reagált közösségi oldalán, ahol úgy fogalmaz:
Egyrészt erőszak nem munkamódszer. Másrészt erre a bocsánatkérésre 6 éve várunk mi, akik felszólatunk Eszenyi verbális és fizikai abúzusai és a hatalommal való visszaélései miatt. De sajnos ez a bocsánatkérés csak azért történt meg, mert Eszenyi egzisztenciális helyzete kérdésessé vált, hiszen a debreceni munkáját visszamondták, bármilyen hihetetlen, pont azok a problémák miatt, amelyekről 6 éve beszélünk. De ilyen, hogy következménye legyen az ámokfutásának, 6 éve sehol nem történt meg. Sem az RTL-nél, amikor az Álarcos Énekesben táncikált, sem a TV2-nél, sem akkor amikor a Cseke Péter vezette Kecskeméti Katona József Színházban, vagy Bank Tamás által vezetett Játékszínben kapott munkát. Nemcsák Károlynak sem okoz problémát meghívni rendezni a jövő évadban a József Attila színházba. Eszenyi gusztustalan tetteit ezek az emberek és intézmények tisztára mosták és mossák, mert Eszenyi nem kért bocsánatot, tagadott és ezek az intézmények és vezetőik pedig szartak az áldozatokra és a hírverés reményében foglalkoztatták. Eszenyi volt, amikor késsel fenyegette, vagy a falhoz vágta a beosztottjait, a fülénél fogva húzott át a színpadon egy táncost, hasba vágott többször egy színésznőt, mert szerinte így lehet megérezni, milyen, ha valaki terhes, embereket fenyegetett egzisztenciálisan, megfélemlítette és traumatizálta a társulatot és a Vígszínházban dolgozókat. És most, amikor para, hogy lesz-e meló, bocsánatot kér.. hagyjuk már Enikő. 6 éved lett volna erre és eddig kussoltál. Csak most jönnek végre a fránya következmények és ez megijeszt, ahogy az is, hogy az abúzív viselkedésed miatt nem lesz munkád.
About the Author
