Hat évvel a Vígszínház-botrány után Eszenyi Enikő először vállalt nyilvánosan felelősséget a történtekért. A bocsánatkérés előzménye az volt, hogy a debreceni Csokonai Nemzeti Színház felfüggesztette a rendezését, arra hivatkozva: több társulati tagban bizonytalanságot és rossz érzéseket keltett a közös munka lehetősége. A 2020-as ügy magja közben változatlan maradt. Egymástól független megszólalók évek óta hasonló történeteket mesélnek megalázásról, félelemről és hatalmi visszaélésekről, miközben a Vígszínház ügyében indult vizsgálat pontos következményeit a nyilvánosság máig nem ismeri.
A legfrissebb fejlemények Eszenyi Enikő ügyében
A debreceni színház eredetileg a 2026/27-es évad egyik bemutatójaként hirdette meg a Primadonnákat Eszenyi Enikő rendezésében. Május 23-án azonban az igazgató, Vadász Dániel bejelentette: felfüggesztik az előkészítés. A színház ezután szakemberek bevonásával kezdte felmérni a társulat véleményét, és közölte: ha június végéig nem sikerül megnyugtató helyzetet teremteni, a produkció lekerül a műsortervről.
Május 27-én Eszenyi közzétette nyílt levelét. Ebben azt írta: „A történtekért vállalom a felelősséget”, majd hozzátette: „Nem volt igazam”, illetve azt is, hogy felismerte, semmilyen művészi eredmény nem ér annyit, hogy közben emberek sérüljenek vagy megalázva érezzék magukat. A levél azért fontos, mert hat évvel a botrány kirobbanása után ez az első egyértelmű nyilvános bocsánatkérés az ő részéről. Ez azt is jelenti, hogy a 2020-as ügyet nem a múlt idézte vissza, hanem a szakma jelen ideje.
A hatalom felépülése a Vígszínházban
Eszenyi Enikő hatalma nem egyszerűen abból fakadt, hogy erős személyiség volt. Intézményi hatalom állt mögötte. A Vígszínház hivatalos oldala szerint 1991-ben kezdett rendezni, 2009 és 2020 között pedig a színház igazgatója volt. Ez egyszerre jelentett sztárszínészi tekintélyt, munkáltatói hatalmat és művészeti döntési jogot. A Fővárosi Közgyűlés 2014-ben újra őt választotta a színház élére. A korabeli beszámolók szerint a második pályázati körben egyedüli jelöltként indult, a közgyűlés pedig 29 igen szavazattal hosszabbította meg a mandátumát. Ez azért fontos, mert a hatalmát nemcsak a személyisége adta, hanem az is, hogy a fenntartó és a szakmai rendszer évekig megerősítette a pozícióját.
A megszólalók szerint ez a hatalom a mindennapi működésben szélsőséges formát öltött. Járó Zsuzsa arról beszélt, hogy „mindent Eszenyi irányít”, és a próbák gyomorgörccsel, erőszakos hangulatban zajlottak; Fenyvesi Lili szerint szereposztásról, jelmezről, darabról és rendezőről is ő döntött, még akkor is, amikor hivatalosan nem rendezőként volt jelen. Ugyanez a beszámoló azt állítja, hogy Eszenyi bármikor, bárkit kirúghatott, vagy másokon keresztül kirúgathatott.Ez nem egy nehéz természetű vezető viselkedése. Az igazgatói hatalom és a művészi tekintély teljesen összefolyt. A döntések, a szakmai függés és a félelem egyetlen ember körül koncentrálódtak.
A nyilvános tanúságtételek mintázata
Különböző pozícióból megszólaló emberek meglepően hasonló történeteket meséltek Eszenyi Enikő „munkásságáról”. Fenyvesi Lili szerint a Vígszínházban töltött fél évében napi szinten látott vagy tapasztalt abúzust, öt kilót fogyott, és a kirúgását megelőző próbán pánikrohama volt. Néder Panni arról beszélt, hogy Eszenyi mikrofonba üvöltözött a tánckarral, ő maga pedig a próbafolyamat végére teljesen összeomlott. Müller Zsófia, Eszenyi egykori személyi titkára szerint az igazgató torkaszakadtából ordított a dolgozókkal, a társulat pedig már a titkár megjelenésétől is lefagyott, mert tudták: bármikor jöhet megalázás vagy bosszú.
A fizikai megfélemlítésre utaló állítások ritkábban jelentek meg, de a nyilvános megszólalásokban ilyen elemek is előkerültek. Csikós Júlia, Eszenyi egykori igazgatói titkára a 24.hu-nak azt nyilatkozta, hogy az igazgató egyszer hozzávágta a cipőjét, miután nem a megfelelő ruhaméretet kérte ki neki, és naplójában egy olyan esetről is írt, amikor kirúgással fenyegetve az ajtóba rúgott bele. Molnár Áron 2021-ben már úgy fogalmazott, hogy Eszenyi „többszöri verbális és fizikai abúzust” követett el igazgatóként, és amikor segítséghez fordult a szakmában, azt a jó tanácsot kapta, hogy: „Maradj csendben, hamarabb szabadulsz!”. A nyilvános megszólalások túlnyomó része tehát verbális-lelki bántalmazást ír le, de fizikai megfélemlítésre utaló konkrét állítás is megjelent.
A bántalmazó vezetői működés mintázatai Eszenyi Enikő esetében
A színészek beszámolói ugyanebbe az irányba mutatnak. Járó Zsuzsa felidézett egy próbát, ahol Eszenyi egyetlen alkalom alatt háromszor rúgta ki, majd hívta vissza a rendezőasszisztensét; egy másik esetben pedig üvöltözve minősítette azt, hogy egy hét hónapos gyerekes színésznő nem tud azonnal próbára maradni. Hegyi Barbara úgy írta le a helyzetet, hogy Eszenyi „úgy gondolta, hogy a Vígszínház az ő lakása”, a többiek pedig cselédként vannak jelen benne. Király Dániel szerint a nyilvános megalázás, a testalkatra tett megjegyzések és az erőszakos kioktatás semmilyen nagyobb érdeket nem szolgált, és évekig bűntudata volt amiatt, hogy nem tudott fellépni ellene.
A legfontosabb, hogy nem mindenki a saját közvetlen sérelméről beszélt. Börcsök Enikő és Halász Judit azt mondták, velük személyesen nem bánt rosszul, de amit másokkal tett, abból tűrhetetlen helyzet lett, Börcsök szavaival: „megfulladunk már”. Ez a bystander-dimenzió kulcsfontosságú: a bántalmazó vezető nemcsak közvetlen áldozatokat gyárt, hanem hallgató tanúkat is, akik azt tanulják meg, hogy a biztonság ára a némaság.
Lengyel Tamás szerint a Vígben az a közeg vált elviselhetetlenné, amelyben dolgozni kellett, és az ott történő visszaélések szerkezetükben ugyanúgy abúzusok, mint azok az esetek, amelyeket a közbeszéd hajlamos csak szexuális erőszakként felismerni. Stohl András később már arról beszélt, hogy Eszenyi lemondó kommunikációjában önmagát áldozatnak állítja be, miközben szerinte felelősséget kellene vállalnia. Ez azért fontos, mert a nyilvános megszólalók köre nem marginális: vezető színészek, rendezőasszisztensek, titkárok, háttérdolgozók és idősebb társulati tagok beszéltek egymást erősítő módon.
A pszichológiai olvasat Eszenyi Enikő esetében
A pszichológiai kulcsfogalom itt nem a „hisztéria”, nem a „nehéz természet”, és nem is a „művészi szenvedély”, hanem az bántalmazó vezetői működés, vagyis a vezető tartósan ellenséges verbális és nonverbális magatartása a beosztottak felé. Bennett J. Tepper amerikai szervezetpszichológus és menedzsmentkutató szerint ez a munkavállalók percepcióira épülő jelenség, amelynek széles körű negatív következményei vannak az egyénekre és a munkahelyre nézve, beleértve a kedvezőtlen mentális egészségi hatásokat is. A nagy áttekintő irodalom pedig azt hangsúlyozza, hogy az ilyen vezetői magatartás következményei következetesen negatívak. Nem klinikai diagnózisról van szó, hanem viselkedési mintázatról.
A tanúságtételek alapján Eszenyi Enikő esetében négy visszatérő pszichológiai elem látszik:
- A megalázás nyilvánossága: nem négyszemközti konfliktusok, hanem sokak előtt végrehajtott leértékelések.
- A kiszámíthatatlanság: a megszólalók többször említik a hirtelen kedvességből hirtelen agresszióba átcsapó működést.
- A totális kontrolligény: szereposztás, jelenet, próbatábla, technikai döntések, öltözék, szabadnap mind beleszólási tereppé vált.
- A retorzió lehetősége: ha valaki nem igazodott, megjegyzések, kirendezés, szakmai visszavágás következhetett. Ezek együtt a szervezetszociológia és a munkahelyi pszichológia szerint tipikus előfeltételei a félelemre épülő közegnek.
A hatalmi helyzet közelíthet a gátlások oldódása, a jutalomorientáció és a társas érzékenység csökkenése felé. Minél nagyobb hatalom kerül valaki kezébe, annál könnyebben veszti el a fékeket. Egy idő után kevésbé figyel mások érzéseire, kevésbé érez együtt a körülötte lévőkkel, és hajlamosabb azt gondolni, hogy amit csinál, az jogos vagy szükséges. A hatalom ráadásul nem ritkán csökkenti az önkontrollt is: az ember könnyebben ordít, megaláz, átlép határokat, mert megszokja, hogy nincs valódi következménye annak, amit tesz. Egyes kutatások szerint a nagy hatalom még azt is befolyásolhatja, hogyan reagálunk más emberekre. A vezető pozícióban lévő emberek egy része idővel kevésbé érzékeli mások feszültségét, félelmét vagy szenvedését, nehezebben lát bele a másik ember helyzetébe. Ez nem azt jelenti, hogy a hatalom automatikusan kegyetlenné tesz valakit. Inkább arról van szó, hogy fokozatosan eltűnhetnek azok a belső fékek és empatikus reakciók, amelyek normális esetben megállítanák az embert, mielőtt megaláz vagy átlép egy határt – ezek alapján tehát elképzelhető, hogy Eszenyi Enikőnek fel sem tűnt, hogy bántalmazza a társulatot.
Az ilyen közegekben (akár egy bántalmazó kapcsolatban) az emberek idővel egyszerűen megtanulnak hallgatni. Főleg akkor, ha azt érzik, hogy a vezető nem viseli el a kritikát, minden döntés egyetlen ember kezében van, és a megszólalásnak csak rossz következménye lehet. Egy idő után kétféle csend alakul ki: az egyik a félelemből fakad — az emberek azért maradnak csendben, mert tartanak a megalázástól vagy a retorziótól. A másik még súlyosabb: amikor már nem is hiszik, hogy bármi változhat. Ekkor már teljesen elvesztik a hitüket abban, hogy van értelme. A Vígszínházból kiszivárgó mondatok — „ekkora a rettegés”, „senki nem mert megszólalni”, „semmit nem tehetsz” — szinte pontosan ezt a lelkiállapotot írják le.
Az intézményi válasz és a következmény hiánya
2020-ban a konfliktus nem maradt pusztán sajtóügy: a főváros vizsgálatot rendelt el. A legfontosabb közérdekű tény azonban az, hogy a vizsgálat eredményét a nyilvánosság nem ismerte meg. A felügyelőbizottsági vizsgálat 71 bejelentéssel foglalkozott, a folyamatot őszre lezárták. A Főpolgármesteri Hivatal később azt is megerősítette: a vizsgálat során készült jegyzőkönyveket az akkori felügyelőbizottság megsemmisítette, a jelentésekből pedig adatvédelmi okokra hivatkozva törölték a személyes vallomásokat.
Ez a történet innentől már nemcsak Eszenyi Enikőről szól, hanem arról is, hogyan működnek a kulturális intézmények, amikor egy erős hatalmi pozícióban lévő emberrel szemben tömeges panaszok jelennek meg. A nyilvános tanúságtételek részletesek és személyesek voltak, a hivatalos lezárás viszont homályban maradt. Többen később azt kifogásolták, hogy miközben emberek vállalták a megszólalás kockázatát, a rendszer végül nem adott egyértelmű választ arra, történt-e intézményi felelősségre vonás. Ez pszichológiai szempontból is fontos: az ilyen helyzetek könnyen erősítik azt az érzést, hogy a hatalommal szemben az egyén tehetetlen, a megszólalás pedig legfeljebb személyes kockázatot jelent, valódi következmények nélkül.
A Vígszínház 2021-ben etikai kódexet fogadott el. A hivatalos közlés szerint a szabályozást szakértők, ügyvédek, a Biztonságos Terek Alapítvány, a szakszervezet és a művészeti tanács bevonásával dolgozták ki, kifejezetten egy biztonságos, hatalmi visszaéléstől mentes munkahely” létrehozására. Már önmagában ez is sokat elárul arról, milyen mély nyomot hagyott az ügy a színházi közegben. Egy intézmény általában akkor kezd külön etikai rendszert építeni, amikor korábban valami súlyos incidens történhetett. A kódex a jövőre nézve próbált védőhálót kialakítani, de nem adott választ arra, pontosan mi történt, és ki milyen felelősséget viselt a korábbi működésben.
Eszenyi Enikő közben fokozatosan visszatért a szakmába. 2021-ben Kecskeméten rendezett, később Budapesten is újra színpadra lépett, 2026-ban pedig Debrecen új produkciót hirdetett vele. Ez sokakban azt az érzést erősítette, hogy a szakmai rehabilitáció gyorsabban történt meg, mint a nyilvános szembenézés azzal, mi zajlott éveken át a Vígszínház falai között.
Eszenyi Enikő nyílt levele
Eszenyi mostani levelének legerősebb része az, hogy végre nem félreértésként vagy igaztalan támadásként beszél a történtekről. Leírja, hogy a munkája során „nem kellő figyelemmel és empátiával” fordult mások felé, vállalja a felelősséget, és kimondja: nem volt igaza, amikor azt gondolta, hogy a színház fontosabb mindennél.
A levél gyenge pontja ugyanakkor éppen az, hogy nagyon általános marad. Nem nevezi meg konkrétan, mi történt. Nem mondja ki az ordítást, a megalázást, a megfélemlítést vagy a bosszútól való félelmet, amelyekről éveken át beszéltek a megszólalók. Nem beszél az érintettekről sem, és nem kapcsolja a bocsánatkérést semmilyen konkrét jóvátételhez vagy nyilvános szembenézéshez. A levél több pontján olyan mondatok jelennek meg, mint a „soha nem akarattal” vagy a „lelki fájdalmat okozhattam”. Ezek tompítják a felelősséget, és távolabb tolják egymástól a kimondott szavakat és az általuk okozott sérülést.
A pszichológiai kutatások szerint a hiteles bocsánatkérésnek több fontos eleme van. Minél több jelenik meg ezek közül, annál nagyobb az esély arra, hogy helyreálljon a bizalom. A klasszikus hat elem:
- a sajnálat kifejezése,
- annak megnevezése, mi ment félre,
- a felelősség egyértelmű vállalása,
- a megbánás deklarálása,
- a jóvátétel felajánlása
- és a megbocsátás kérése.
Eszenyi levele ezek közül több elemet is tartalmaz: sajnálatot, részleges felelősségvállalást, megbánást és a változás ígéretét. Éppen a legnehezebb pontokon marad azonban homályos. Nem beszél konkrét esetekről, és nem mondja ki, hogyan lehetne jóvátenni mindazt, amiről a megszólalók évek óta beszélnek. Ez a levél inkább hangnemváltás, mint valódi szembenézés.
A levél egyik legfontosabb mondata mégis ez: sokáig azt hitte, hogy a próbák során tanúsított, időnként nem megfelelő viselkedését igazolja az, ami végül a színpadon megszületik. Ebben a mondatban benne van az egész ügy lényege. Nem egyszerű mentegetőzésről van szó, hanem annak a gondolkodásnak a lelepleződéséről, amelyben az eredmény fontosabbá válik annál, hogy közben emberek sérülnek. A hatalom ott kezd átfordulni abúzusba, amikor a teljesítmény, a siker vagy valamilyen „szent cél” felmentést ad a megalázás alól. És ez nemcsak a színházi világban történik meg.
About the Author
