A külső megjelenéshez köthető kategóriák mellett a nőket rendszerint a szerepeik szerint is beskatulyázzák: anya, feleség, karrierista, szingli. És mindegyik szerephez egy-egy megnyerhetetlen kettős elvárás tapad.
Mostani cikkemben a nőket érintő legismertebb sablonokkal foglalkozom, amelyek közül a legjellemzőbbek a gondoskodó anya, a házias feleség, a karrierista, esetleg vezető beosztású, a szingli és a „csak” otthon lévő anyuka. Ezek a megállapítások elsőre semlegesnek tűnnek, hiszen tényleges élethelyzeteket írnak le. A gond ott kezdődik, hogy mindegyikhez egy sor ki nem mondott, egymásnak ellentmondó elvárás tapad, és a nő bármelyik szerepben áll, valamiért mindig hibázik, legyen szó a saját belső elvárásairól és a körülötte lévő külső követelmények összeegyeztetéséről. Lássuk ezeket részletesebben!
Az anya, akit büntet a rendszer
Vegyünk egy olyan alapvető társadalmi hajtóerőt, mint az anyaság. Az egyik legjobban dokumentált társadalmi jelenség az úgynevezett anyasági büntetés. Shelley Correll és munkatársai kísérletében ugyanazt az önéletrajzot két változatban küldték szét leendő munkáltatóknak, az egyikben anyaként, a másikban gyermektelen nőként megjelölve az alanyt. Az anyát rendre kevésbé kompetensnek ítélték, alacsonyabb kezdőfizetést ajánlottak neki, és kevesebbszer hívták vissza állásinterjúra.
A férfiaknál ennek épp az ellenkezője történt: az apaság gyakran bónusz volt, megbízhatóbbnak és elkötelezettebbnek ítélték őket emiatt a jegy miatt. Tehát elmondható volt, hogy ugyanaz a gyerek a nő karrierjét lefelé, míg a férfiét felfelé ívelte.
Ehhez jön a „második műszak” jelensége, amit Arlie Hochschild írt le: a dolgozó nő hazaérve jellemzően a háztartás és a gyerekek gondozásának a nagyobbik terhét is viszi, vagyis két „állása” van egy fizetésért. Jellemző továbbá, hogy a legtöbb asszony életében megtapasztalja azt a társadalmilag ki nem mondott megállapítást, miszerint aki szült és férjnél van, az mintegy „lezárta” önmagát, és lemondhat arról, hogy vonzó, ápolt vagy szellemileg friss maradjon. Ők lesznek a köznyelveben csak „letojt tyúkokként” ismert háziasszonyok.
A vezető nő kötéltánca
A skála másik oldalán a vezetői pozíciót hajszoló karrierista nő helyezkedik el. Ők azok, akik a munka világában állandó kötéltáncukat járják: ha gyengédnek és együttműködőnek mutatkoznak, nem vezetőként tekintenek rájuk, míg, ha határozottnak és törtetőnek látszanak, akkor könnyen ridegnek és hataloméhesnek bélyegzik őket. Ez a már említett visszacsapás és szerepösszhang-probléma: mivel a „jó vezető” képe hagyományosan férfias vonásokból áll (karizmatikus, határozott fellépésű, bátor, döntéshozó) a vezető nő szinte sosem tud egyszerre elég kompetens és elég rokonszenves lenni.
Ráadásul, a klasszikus kutatási megfigyelés, hogy ha vezetőre gondolunk, automatikusan férfit képzelünk el, tovább szűkíti a teret. Napjainkban ez a kép ugyan átalakulóban van, de a prototípus-elmélet hatásai messzemenőek.
A szingli és a gyermektelen nő
És mi történik azokkal, akik valamilyen oknál fogva egyszerűen kilépnek a hagyományos női szerepekből? A szingliket hajlamosak vagyunk önzőnek, éretlennek, „egyéjszakás kalandokat keresőknek” vagy éppen elköteleződési nehézségekkel küzdőknek bélyegezni, mintha a párkapcsolat hiánya súlyos és degeneratív jellemhiba volna.
A gyermektelenséget pedig még tudatos döntés esetén is komoly számonkéréssel sújtják: a nőt, aki nem akar gyereket, hidegnek vagy „félkésznek” láttatják, de minimum önzőnek és élvhajhásznak.
Így tehát elmondható, hogy nincs az a szerep, amelyben egy nő ne kapna könnyedén és leginkább kérés nélkül kritikát: ha anya, akkor karrier nélküli vagy elhanyagolja a gyerekét; ha karrierista, akkor szívtelen és gyűlöli a gyerekeket; ha szingli, akkor önző vagy nem tud elköteleződni; ha gyermektelen, akkor folyton csak önmegvalósítással foglalkozik, miközben elfogy a (tetszőleges népcsoport nevével behelyettesíthető rész). A rendszerben tehát egyszerűen nincs nyerő kategória.
A „mindent egyszerre” hazugsága
A modern válasz erre gyakran a „bármi lehetsz” üzenete: legyél sikeres a munkában, tökéletes anya, ápolt feleség és kiegyensúlyozott ember. Mindezt egyszerre. 0-24-ben. 365 napon keresztül. Csakhogy ez a folyamatos elvárással keveredő nyomás nemhogy felszabadítja, sokkal inkább egy újabb, abnormális és elkerülendő mércét állít fel, amely a kudarcot ismét a nő egyéni hibájává teszi, ahelyett, hogy a rendszer ellentmondásait ismerné el. A férfiaktól ritkán várják el, hogy egyszerre legyenek csúcsvezetők és kiváló apák.
Talán azért, mert mindkét szerep vagy pozíció teljes embert kíván. Vagy azért, mert a férfi agy nem hisz az osztott figyelemben (multitasking), ami – állítólag – a nők számára semmiség, miközben a matematika szabályai itt is kíméletlenül érvényesülnek: ha egyszerre írnak e-mailt, telefonálnak, főznek és ringatják a kicsijüket, az csak 25%-nyi figyelem, egyetlen részfolyamatra. Ez pedig könnyedén hibázáshoz vezet. Márpedig a nőket igen gyorsan elmarasztalják, ha nem megy nekik minden, egyszerre, mindig, hibátlanul.
Mit kezdjünk ezzel?
Teljesen természetes, hogy valakire a külső szem „ráoszt” valamilyen szerepet a fejében lévő fogalmak, prototípusok és sémák vagy tapasztalatok alapján. Nem az önmagukban vett szerepek a probléma forrásai; anyának, feleségnek, vezetőnek, vagy szinglinek lenni mind önálló életet jelent.
A gond sokkal inkább az egyes címkékhez és a hozzájuk ragasztott, egymást kizáró elvárásokban rejlik. A kutatások éppen azért fontosak, mert rámutatnak, hogy mindezek nem a nők hibái vagy korlátai, hanem mérhető, kulturális mintázatok, amelyeken lehet változtatni.
A hétköznapi szinten a legtöbb, amit tehetünk, hogy észrevesszük a kettős mércét: ugyanazt a viselkedést, amit egy férfinál elismernénk, ne minősítsük hibának vagy gyengeségnek egy nőnél. És ha valakire rácsúszik a „karrierista”, az „asszonyos” vagy a „szingli” címke, kérdezzük meg magunktól, mit értünk alatta és mit takar ki ez a szó egy egész emberből. A skatulyák ugyanis kényelmesek, de a valóság mindig összetettebb és gazdagabb náluk.
About the Author
