Van egy állapot a boldogság és a depresszió között, amiről ritkán beszélünk: amikor minden „rendben van”, mégis úgy érezzük, hogy valójában üres. A pszichológia nevet is adott neki, és kimutatta, hogy messze nem olyan ártalmatlan, mint gondolnánk.
Ismerős az az érzés, amikor nem vagy szomorú, nem sírsz, és nem is omlasz össze, egyszerűen csak megy minden a maga megszokott kis medrében? Felkelsz, dolgozol, lefekszel. Ha valaki ilyenkor megkérdezné, mikor érezted utoljára, hogy igazán élsz, hosszan kellene gondolkodnod a válaszon. Ugye milyen furcsának tűnik ez a helyzet?
A pszichológusok sokáig egyetlen vonalként tekintettek a lelki egészségre. Egy olyan vonalként, amelynek egyik végén a betegség, a másikon az egészség található. Corey Keyes amerikai szociológus 2002-ben azonban egészen másképpen gondolta ezt. Szerinte a mentális betegség és a mentális egészség valójában két külön skála, vagyis attól, hogy valakinek nincs tényleges betegség diagnózisa, még nem biztos, hogy valóban kiteljesedik, „virágzik”.
Virágzás és hervadás
Keyes a teljes, jól működő életet virágzásnak (flourishing) nevezte, a sápadt, kiüresedett állapotot pedig hervadásnak (languishing). A „hervadó” ember tulajdonképpen nem beteg –sem szomatikus (testileg), sem pszichoszomatikus (testileg és érzelmileg/pszichésen) értelemben –, csak épp hiányoznak belőle a pozitív érzelmek, a lendület, a kapcsolódás, az értelem. Az Európai Bizottság munkahelyi mentálhigiénés útmutatója is felhívja erre a jelenségre a figyelmet: a teljes jóllét hiányában könnyedén megrekedhetünk egy köztes, hervadó sávban.
És ez korántsem ártalmatlan. A hervadás önmagában is rontja a teljesítményt és növeli a kiesett munkanapok számát, ráadásul kockázati tényezőként is megjelenhet az életünkben: a tartósan ebben az állapotban élők nagyobb eséllyel csúsznak bele később a valódi depresszióba. A „langyos lét” tehát nem a depresszió szelídebb rokona, inkább annak az előszobája.
Miért most beszélünk erről?
Ez az állapot különösen jól megbújik a munkában. A „jól vagyok, kösz” a legudvariasabb hazugságunk. Teljesítjük a feladatainkat, tartjuk a határidőket, közben viszont szem elől veszítjük mindazt, ami értelmet ad az életünknek: a kollégákkal – vagy másokkal – együtt töltött minőségi időt; a saját munkánkra való ráhatást; azt az érzést, hogy amit csinálunk, az igazán számít. Pedig a WHO meghatározása szerint a mentális egészség éppen erről szól: annak felismeréséről, hogy a képességeink birtokában vagyunk, megbirkózunk a hétköznapi stresszel, és értelmesnek éljük meg a munkát.
Kilépni a langyos állóvízből nem könnyű, mint ahogyan megmaradni a megváltozott és jobb állapotban sem az. De azért ne csüggedj, mert van pár iránymutatás, hogy mit tehetsz a változás érdekében. Sokat számít már az is, ha nevén nevezed az állapotodat: ez nem lustaság és nem is hálátlanság. Fontos, hogy keresd az értelmét a tevékenységednek a puszta teljesítményhajszolás helyett, mert ez az apró különbség sokat számít mind rövid, mind hosszútávon. Egyetlen jelentősnek megélt feladat többet jelenthet számodra, mint tíz letudott e-mail. A valódi kapcsolódás is sokat jelenthet, mert egy őszinte beszélgetés a kollégáiddal meglepően sokat nyom a latban; legyen szó akár tanácskérésről, akár csak egy hétvégi program megbeszéléséről. És mivel a lelki egészség terén két külön skáláról van szó, nem elég pusztán csökkenteni a rosszat. A jót külön táplálni kell.
A langyos lét csendes, és éppen ezért alattomos. Nem fáj annyira, hogy úgy érezzük, cselekednünk kell, közben azonban mégis lassan elszivárog tőle az életünk. Cselekedjünk hát!
About the Author
