Fotó: Molnár Gergő
Bertalan Csilla a Karmajátszma című regényében egy bántalmazott kisfiú történetén keresztül próbálta feldolgozni saját traumáit. Az iskolai bántalmazás következményeit a mai napig érzi. Bár az írás egy időre megkönnyebbülést hozott számára, a gyerekként átélt lelki és fizikai erőszak a párkapcsolataira, a munkájára, az egész életére hatással van.
Az író most először adott interjút. A könyv születéséről, legfájdalmasabb élményeiről és a bántalmazott emberek bosszúvágyáról is mesélt.
Miért vált ennyire személyessé számodra egy megalázott és bántalmazott kisfiú története?
Mert engem is bántalmaztak az iskolában, és ezek az élmények nagyon megmaradtak bennem. Egy kisfiú történetén keresztül szerettem volna ábrázolni azt, ami velem történt. Amikor írni kezdtem, még nem mertem felvállalni, hogy mindezt lányként éltem át. Elbújtam a kisfiú mögé.
Mindennap gyomorgörccsel mentem be az általános iskolától kezdve a szakmunkásig. Csendes voltam, és kiközösítettek. Damien is csendes, visszahúzódó gyerek, de a történetben ő az édesanyja elvesztése miatt húzódik vissza. Én nem veszítettem el az édesanyámat, ő beteg. Az írásban tudtam kiadni magamból ezeket az élményeket.
Elmondhatod, milyen betegséggel él édesanyád?
Skizofréniával. Emiatt már gyerekként foglalkoztatott a pszichológia, és felnőttként is elkísér ez az érdeklődés. A történeteimben is gyakran megjelenik.
Hogyan volt jelen a pszichológia a gyerekkorodban?
Sokszor vizsgáltam magamat: miért közösítenek ki, miben vagyok más, mint a többiek? Azt is próbáltam megérteni, hogy az én anyukám miért más. Volt egy nehéz időszak, amikor édesanyámat körülbelül három hónapra intézménybe utalták. Olyan volt, mintha elveszítettem volna.
Hány éves voltál akkor?
Talán kilenc-tíz éves. Nem emlékszem pontosan. Sok emléket kizártam, így tudtam feldolgozni a történteket. Valahogy mégis visszajöttek a történeteimben.
Írás közben kerültek elő ezek az emlékek?
Igen. A Karmajátszma megírása számomra a traumák, különösen az iskolai bántalmazás feldolgozásának része volt. Nem mondanám, hogy teljesen sikerült, mert ezek az élmények még mindig bennem vannak.
Azt mondtad, azért is foglalkoztál a pszichológiával, hogy megértsd, miért közösítenek ki. Felismertél magadban valamit, ami szerepet játszhatott abban, hogyan élted meg a többiek viselkedését?
Sok mindent magamra vettem. Ha a gyerekek valakire azt mondták, hogy „bolond”, az édesanyám betegsége miatt ez nekem személyes jelentéssel bírt, és nagyon rosszul érintett. Ha nevettek valamin, gyakran azt hittem, rajtam nevetnek.
Nem arról volt szó, hogy egyáltalán nem voltak barátaim, de nehezen barátkoztam. Csendes voltam, és azt sem tudtam, kinek beszélhetnék arról, min megyek keresztül otthon.
A családodból volt valaki, akivel beszélhettél?
A nagymamámhoz akkor is fordulhattam, és most is fordulhatok. Édesanyám betegségéről azonban nem szeret beszélni, mert nehezen tudja elfogadni, hogy a lánya ezzel él.
Tehát a személyes érintettséged miatt különösen érzékenyen érintett, amit az iskolában hallottál?
Igen. Az egész téma nagyon érzékenyen érintett, és sokszor olyasmit is magamra vettem, ami nem biztos, hogy nekem szólt.
A csúfoláson kívül kiközösítettek is?
Igen. A tanárnő segíteni próbált, és elmondta az osztálynak, hogy édesanyám helyzete miatt másképp viszonyuljanak hozzám.
Segített?
Nem. Rosszabb lett. Ezt nem kellett volna elmondania.
A könyv alapján először azt gondoltam, Damien lányával azonosítod magad. Ezek szerint inkább Damiennel?
Nem, mindegyik karakteremben ott vagyok.
Miből született meg először Damien alakja?
A történet eleinte csak egy novella volt. Fiatalon, a Wattpadon kezdtem írni egy iskolai bántalmazásról szóló történetet, aztán félretettem. Később, huszonkét éves koromban nyúltam hozzá újra. A megírása három évig tartott.
Eleinte azon gondolkodtam, hogy lányt vagy fiút bántsanak az iskolában. Végül fiút választottam, mert úgy éreztem, el tudok bújni a karakter mögé. Akkor még nem voltak nagy terveim a történettel. Csak el szerettem volna mesélni valamit, amit részben nekem is át kellett élnem.
Gyerekként inkább elbújtál a konfliktusok elől, vagy megpróbáltál szembeszállni azokkal, akik bántottak?
Eleinte elbújtam. Nem szólaltam meg, és mindig az első sorba ültem, a tanárnő szeme elé, hogy ne történjen semmi. Nehéz visszaemlékezni, mert rengeteg emléket eltemettem magamban. Nemcsak lelkileg bántottak, hanem fizikailag is. Egyszer a szünetben nekilöktek a falnak és fojtogattak.
Próbálok már nem foglalkozni ezzel, és nem haragudni azokra, akik bántottak. Arra gondolok, hogy aki ezt tette, talán menőbbnek akart látszani a többiek előtt.
Azt mondod, próbálsz nem haragudni azokra, akik bántottak. Akikkel traumatikus élményekről beszélgettem, azoknál azt tapasztaltam, hogy a szívből jövő megbocsátás nagyon nehéz.
Szívből én sem bocsátottam meg. Úgy értettem, hogy ha találkoznék velük az utcán, nem tennék semmit. Gyomorgörcsöm lenne, ideges lennék, és megpróbálnék úgy elmenni mellettük, hogy észre se vegyenek.
Elképzelted valaha, hogy bosszút állsz rajtuk?
Igen. A bosszúvágyamat bele is írtam a könyvbe. De éppen az a történet egyik tanulsága, hogy a bosszú nem éri meg: Damien ezzel a saját életét teszi tönkre.
Nem bocsátottam meg azoknak, akik bántottak. A mai napig azon dolgozom, hogy egyszer meg tudjak bocsátani és el tudjam engedni a történteket. Nem akarok folyton ezekre gondolni. Próbáltam minden fájdalmamat beletenni a könyvbe, és az írással elengedni.
Úgy érzed, sikerült?
Egy időre igen, de aztán minden visszatért. Ezek a sebek még mindig ugyanolyan intenzitással tépődnek fel.
Mit gondolsz, segíthetne, ha szembenéznél azokkal az emberekkel, akik bántottak?
Erre még nem gondoltam. Nem lenne hozzá bátorságom, mert attól félnék, hogy megint bántanának. Régen megpróbáltam megvédeni magam az iskolában, de attól csak rosszabb lett a helyzet. Úgy érzem, nem értem el vele semmit. Még jobban kiközösítettek, és „agresszív állatnak” meg „őrültnek” is hívtak.
Most, harmincévesen el tudod képzelni, hogy beszélj velük? Az emberek sokat változhatnak felnőttkorukra.
Beszélnék velük ezekről, persze. Néhány éve szerveztek egy osztálytalálkozót, amire szándékosan nem mentem el. Egy volt osztálytársam megemlítette, hogy érti, miért nem mentem, és ezen állítólag meglepődtek. Nem voltam ott, így csak ennyit tudok. Bosszantott, hogy nem értették, miért maradtam távol.
Később összefutottam egyikükkel egy helyen, ahol dolgozott. Amikor megláttam, gyomorgörcsöm lett. Nem tudhatom, megváltozott-e, de nem mertem megszólítani.
Említetted, hogy voltak jelenetek, amelyek megírása különösen nehéz volt. Melyik viselt meg a legjobban?
Az, amikor Damient folyamatosan bántalmazzák, és ennek a párkapcsolatára is hatása van. A kapcsolatuk tönkremegy. Voltak hasonlóan mérgező kapcsolataim, ezekből is merítettem.
Tehát nemcsak az iskolai bántalmazásból, hanem párkapcsolatokból és más emberi kapcsolatokból is építkeztél?
Igen. Különösen megviselt az a rész, amikor Damien kizárja a feleségét, Sadie-t az életéből, mert annyira belemerül a bosszúja tervezésébe. Átéreztem a helyzetét: a történetben várandósan marad magára, az apja és a párja nélkül.
Itt akkor inkább Sadie karakterével azonosultál, akit kizárnak a kapcsolatból? A várandósság is személyes élményből került a történetbe?
A helyzetével igen, a várandóssággal nem, az már fikció. Több olyan kapcsolatom volt, amelyben a másik kizárt, nem beszélt arról, mi történik vele, és nem engedett közel magához. Hiába kérdeztem, nem tudtam meg, mit szeretne. Volt, aki magába fordult, és volt, aki szinte mindig aludt; így a nehéz dolgokról sem kellett beszélnünk.
Mennyit vittél még át a párkapcsolati tapasztalataidból a könyvbe?
Volt olyan kapcsolatom, amelyben megvédtek volna; ezt is belevittem a történetbe. Egy másikban pedig az a félelem jelent meg, hogy nem bízhatok meg a másikban.
Tehát bizalmi kérdés?
Igen, inkább az.
Damien lelki állapotánál valamelyik konkrét mentális betegséget szeretted volna ábrázolni?
Részben abból indultam ki, amit édesanyám viselkedéséből tapasztaltam, és abból is, amit másoknál láttam emberi kapcsolatokban. Volt, aki később maga mondta el, hogy mentális betegséggel él. Ezekből a tapasztalatokból építettem fel a karaktert. Damien a történetben nem kap diagnózist, és én sem tudnék neki egy konkrét betegséget megnevezni. Inkább azt akartam megmutatni, hogy annyi fájdalom érte, mintha kikapcsoltak volna az érzelmei. Az emlékek kiesése is része ennek az ábrázolásnak.
Édesanyáddal utólag meg tudjátok beszélni azokat a helyzeteket, amikor olyasmit mond, ami neked rosszulesik?
Néha mond valamit, ami rosszulesik, aztán úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor nem tudjuk megbeszélni vele, mi történt.
Egész életemben próbáltam utánajárni, milyen betegsége van édesanyámnak, és hogyan lehetne segíteni neki. Szakemberekkel is beszéltem erről, a saját feldolgozásom miatt is. A könyvben ezért sem akartam konkrét diagnózist adni Damiennek.
A múlt következményei végül Damien lányát is elérik. Mit szerettél volna ezzel megmutatni?
Damien nem gondolt arra, hogy a tettei később a gyermekére is hatással lesznek. Gwent az iskolában azért is bántják, mert kiderül, mit tett az apja. Azt szerettem volna megmutatni, hogy nem mindegy, milyen következményeket hagyunk a családunkra.
A történet írásakor a saját apámmal kapcsolatos érzéseimből is merítettem. Damien eredetileg esélyt akart adni azoknak, akik bántották, hogy bocsánatot kérjenek. A történetben van, akit életben hagy, mert bocsánatot kér tőle. Mások ismét bántják, és azt mondják, folytatni fogják, ebből lesz a bosszú.
A „karma” ezért került tudatosan a címbe? Hiszel abban, hogy az emberek valamilyen formában visszakapják, amit másokkal tesznek?
Igen, de nem feltétlenül úgy, ahogyan a regényben. A cím eredetileg A kitaszított felemelkedése lett volna, később változtattam Karmajátszmára. A történetben a szereplők tetteinek következményei oda-vissza hatnak egymásra. Ezt a kapcsolataimban is tapasztaltam. Ha valaki hidegen bánt velem, én is nehezebben nyíltam meg később, és ez hatott a következő kapcsolatomra is. Barátságokban is láttam, hogy egy bántás újabb bántást indíthat el.
Mit üzennél a bántalmazott embereknek? Milyen tanácsot tudnál adni nekik?
Tartsanak ki és hozzák ki magukból a legjobbat. Mert bár tönkrement az életem, mégis a siránkozások után talpra álltam, és megtaláltam önmagam és egy olyan elfoglaltságot, ami közel áll a szívemhez. Ha ez a sok minden nem történt volna meg velem, nem biztos, hogy ma író lennék, és nem biztos, hogy sikerült volna megtalálni önmagamat.
Remélem, az interjú azokhoz is eljut, akik bántottak téged, és azokhoz is, akik ma tesznek ilyet másokkal. Nekik mit üzennél?
Azt, hogy tönkretették az életemet. (Elsírja magát.) Próbálok megbocsátani, de nem tudják, mit okoztak bennem. A következményei most is kihatnak mindenre: a párkapcsolataimra és a munkámra is. Az egész életemre.
About the Author
