Ezért érzed úgy, hogy ma lehetetlen párt találni

Ha évek óta pörgeted a társkereső appokat, és lassan azt hiszed, veled van a baj, van egy jó hírem: a kutatások szerint a kudarcélményt jórészt maga a rendszer termeli, méghozzá nagyüzemben. Lássuk, hogyan, és mit tehetsz ellene.

Molnár Gergő kollégám szeptemberben Dániel Tünde segítségével egy debreceni olvasó levelét járta körül. A fiatalember a Tinderen hat-hét nővel is összejön, a beszélgetések mégis pár üzenet után elhalnak, második randiig pedig szinte soha nem jut el. Közben egyre hosszabb lett a lista arról, mi zárja ki nála eleve a másikat. Gyanítom, sokan magukra ismertek. Én most azt nézem meg, mit mond erről a pszichológia, mert ez az eset egy jól leírt jelenség tankönyvi példája.

Ismerős a jelenet? Este fél tizenegy, fogmosás után még „csak öt percre” megnyitod az appot. Jobbra, balra, balra, jobbra. Negyven perccel később leteszed a telefont, és pontosan ugyanazt érzed, mint tegnap: mindenki elérhető, mégis mintha senki sem létezne. Aztán jön a jól ismert gondolat, hogy biztos veled van a baj. Csakhogy jó eséllyel nem veled van. Hanem azzal, hogy a párkeresést áthelyeztük egy olyan környezetbe, amely látványosan összeakad az agyunk gyári beállításaival.

Huszonnégyféle lekvár, végtelen számú profil: Hogyan lehet így párt találni?

A pszichológia egyik klasszikus kísérletében Sheena Iyengar és Mark Lepper egy kaliforniai csemegeboltban hol hatféle, hol huszonnégyféle lekvárt tett ki kóstolásra. A nagy választék több nézelődőt vonzott, míg a tényleges vásárlásig csak tízszer kevesebben jutottak el. Emiatt a bő kínálatnál megállók három, a szűkebbnél harminc százaléka vitt haza valamit. A jelenség neve választási túlterhelés (choice overload), közismertebb nevén „a bőség zavara”. És szó szerinti zavar ez, amelynek során az egyes alternatívák áttekintése, azok összehasonlítása és mérlegelése folyamatosan ott kattog az agyunkban. Egy ponton túl pedig pusztán a több lehetőség egyáltalán nem felszabadít, hanem lebénít, megfojt.

A randiapp lényegében az a lekvárospolc, amelynek nem látod a végét. Tila Pronk és Jaap Denissen 2020-ban ráadásul azt is kimutatták, hogy mi történik, ha egymás után sok profilt nézünk végig: ilyenkor ugyanis minél tovább görgetjük az egyes bemutatkozásokat, annál kisebb eséllyel mondunk igent bárkire is, ami még az objektíve vonzónak ítélt jelöltekre is igaz. A kutatók ezt az alapállást elutasító üzemmódnak vagy szemléletmódnak (rejection mind-set) nevezték. A debreceni olvasó egyre hosszabb tiltólistája pontosan ennek az állapotnak a hétköznapi ismerkedésre történő kivetülése: nem igényesebb lett, hanem fáradtabb, és az agya ezt a fajta fáradtságot válogatósságként éli meg.

Félkarú rabló, szívecskékkel

Miért nehéz mégis letenni a randialkalmazásokat? Mert a húzogatás ugyanarra az elvre épül, mint a játékgép: a kiszámíthatatlan jutalomra és a dopamindömpingre. Sosem tudod, mit hoz a következő mozdulat, és az agy jutalmazórendszerét éppen ez a bizonytalanság pörgeti fel a leginkább.

A párba állás (match) ezért sokszor nem egy valódi kapcsolat kezdetét, hanem egy önmagában vett jutalmat jelent: egy újabb kis löket, ami azt üzeni, kellesz valakinek. Már 2016-ban, a nemi szerepek változásáról a Magyar Tudományban megjelent tanulmányomban, Philip Zimbardo nyomán arról írtam, hogy az azonnali kielégülés hajszolása alacsonyabb frusztrációtűréssel jár, és sokkal nehezebbé teszi az elutasítás és a kudarc érdemi feldolgozását. Az appok ezt a kört zárják rövidre: gyors jutalom, gyors elutasítás, újra és újra. Ilyenkor már nem egy valódi társat keresel, csupán visszaigazolást gyűjtesz. A kettő nem ugyanaz a tevékenység, csak kívülről ugyanúgy néz ki.

Adatlapot utasítasz el, nem embert

És most jön a téma talán legfelszabadítóbb eredménye. Samantha Joel, Paul Eastwick és Eli Finkel gépi tanulással, több mint száz tulajdonság ismeretében próbálta megjósolni, kik között alakul ki kölcsönös vonzalom egy gyorsrandin. Az algoritmus azt még el tudta találni, ki mennyire válogatós, és ki mennyire népszerű általában. Azt viszont, hogy ki kivel illik össze, egyáltalán nem. A kémia tehát papíron megjósolhatatlan, ám egyaránt táplálkozik a hangból, a humorból, vagy éppen a gesztusokból, esetleg abból, ahogy a másik a pincérrel beszél.

Ebből két dolog következik.

Az egyik, hogy a „tudományos párosítás”, amit az appok ígérnek, puszta marketingfogás. A másik az, hogy amikor egy fotó és három sor alapján balra húzol valakit, nem egy embert utasítasz el, hanem egy adatlapot, és rólad is pontosan így döntenek. A Kultúra és Közösségben 2024-ben megjelent tanulmányomban a digitális eszközök lélektani hatásairól azt is leírtam, hogy az online térben mindenki a legtökéletesebb arcát igyekszik mutatni, az állandó összehasonlítás pedig könnyen azt az érzést kelti, hogy nem vagyunk elegendőek. A match-számlálóból ezért kár önértékelést csinálni. Az appon nem téged méregetnek, hanem a kirakatodat.

Ha eltűnt már valaki az életedből búcsú nélkül, tudod, milyen érzés az: az agyad napokig azon kattog, hogy te mit rontottál el

Gili Freedman és munkatársai több mint ötszáz fős mintáján a válaszadók negyede számolt be arról, hogy egy korábbi partnere ghostolta, vagyis váratlanul megszakított vele minden kapcsolatot és elérhetetlenné vált számára. Eközben a nyilatkozók több mint ötöde arról nyilatkozott, hogy ő tett így valakivel. Nagyjából ugyanazok az emberek állnak tehát a két oldalon, miközben az ember ott szűnik meg igazán létezni, ahol nincsenek közös ismerősök, akik előtt szégyellnie kellene magát és a viselkedését. A ghosting napjaink anonim ismerkedésének az egyik mellékterméke, nem pedig a te személyes értékedről szóló ítélet. Noha a dolog így is fáj, de ez az egész mégsem rólad szól.

Mit tehetsz?

Ha a csapdák rendszerszintűek, akkor ki is lehet kerülni őket. Szűkítsd a merítést: napi tíz-tizenöt profil bőven elég, utána tedd le a telefont, mert a végtelen görgetés (endless/doom scrolling) miatt kapcsolsz elutasító üzemmódba. Találkozz inkább személyesen és ha lehet, minél hamarabb a másikkal! Mivel a kémia papíron megjósolhatatlan, a hetekig tartó üzengetés csak egy fantáziaképet épít, amit az első valódi találkozás úgyis gyorsan felülír majd. Egy-két hét után egy rövid kávé kis tétet jelent, ráadásul azonnal kiderül belőle, van-e miről beszélgetnetek. És mindig adj egy második esélyt a másiknak (és persze magadnak is), mert a „nem volt azonnal szikra” önmagában gyenge érv egy újabb találkozó ellen.

Gergő cikkében Dániel Tünde azt javasolta az olvasónak, hogy a következő randin ne az általa felsorolt hibákra vadásszon, hanem arra legyen kíváncsi, ki ül valójában vele szemben. Hogy hol és hogyan kezdj bele élőben, appok nélkül, arról Gergő szeptember végi írása adott jó kiindulópontot. Az app ugyanis legyen egy csatorna a sok közül, ne az egyetlen.

Végül figyeld meg magad, miközben az online randikat gyűjtöd: társat keresel éppen, vagy csak dopamint gyűjtesz? Ha a másodikat, az nem bűn, de nevezd nevén, és ne ebből vonj le következtetést a saját értékedről. Ha az alkalmazások használata után rendszeresen rosszabbul érzed magad, mint előtte, az nem gyengeség, hanem pontos észlelés. A Forbes Health 2024-es, ezer fős amerikai felmérésében a felhasználók 78 százaléka számolt be arról, hogy a társkeresők időnként, gyakran vagy állandóan kimerítik.

Láthatod hát, hogy nem te vagy elromolva. Egy rosszul keretezett rendszerben keresel valami nagyon is emberit. A szerelem pedig nem egy hatékonysági kihívás, amelyet optimalizálni kell. Sokkal inkább egy érzés, amit megengedsz magadnak. Néha pedig úgy jutsz el oda, hogy előtte leteszed a telefont.