Valóban ugyanazzal a mércével mérjük a férfiakat és a nőket a kapcsolatainkban?

A mai közbeszédben sokszor a nőket kell megvédeni, őket kell óvni, és velük szemben kell különösen ügyelni arra, mi és hogyan hangzik el. Őket ritkán bíráljuk, kényes kérdésekkel nem szívesen feszélyezzük, és a kritikát is óvatosabban fogalmazzuk meg. Ha mégis megtörténik, azt gyakran támadásnak, agressziónak, tiszteletlenségnek címkézik. A férfiakkal szemben sokszor más a hangnem. Ott az elvárás alapállapot, a kritika lehet mindennapos, a minősítés pedig szinte természetes.

Ez a működés hosszú távon fenntartható?

Egy nő esetében sokszor sértő kérdésnek számít, hogy mennyire gondoskodó, mennyire figyelmes, mennyire képes érzelmi biztonságot adni. Ugyanakkor egy férfitól természetesnek vesszük, hogy stabil legyen, jól keressen, határozott legyen, és mindig kézben tartsa a helyzetet. Ha erre nem képes, keveset keres vagy bizonytalan, ritkán mondjuk azt, hogy más típus, őt így kell elfogadni. Viszont gyakrabban hangzik el az, hogy: kevés. És ezt nemcsak gondoljuk, hanem ki is mondjuk.

A különbség nem a kérdésekben van, hanem abban, kitől mit szabad megkérdezni, és kit lehet következmények nélkül minősíteni.

A férfiakat ez a rendszer nagyon korán elkezdi formálni. Már fiatalon megtanulják, hogy teljesíteni kell, eredményt hozni, megfelelni. A családnak, a párjuknak, a munkahelynek, a világnak. A legtöbb férfi egész életében azon dolgozik, hogy elég legyen, eltartson, helytálljon, stabil maradjon és ne omoljon össze. Hogy „bírja”.

Ez is a patriarchális rendszer része, amely nem egyéni döntésekből áll össze, hanem társadalmi mintákból, amelyeket nők és férfiak egyaránt fenntartanak.

De milyen visszajelzést kapnak ezért a férfiak? Ritkán jelenik meg az elismerés, sokkal gyakrabban a hiányosságokra irányul a figyelem.

A párkapcsolati és ismerkedési helyzetekben gyakran megjelenik az a dinamika, hogy a nők értékelik és rangsorolják a férfiakat.

• Elég férfias?
• Elég sikeres?
• Elég ambiciózus?
• Elég erős?

Ezek a kérdések gyakran nem kérdések, hanem ítéletek. A társadalom pedig többnyire vállat von: jogos elvárások.

Fordítsuk meg a helyzetet. Mi történik, ha egy férfi kezd el hasonló módon listákat gyártani egy nőről? Ha nyíltan pontozza, rangsorolja, minősíti? A reakciók általában gyorsak és kemények. Tiszteletlen. Bántó. Elfogadhatatlan. Itt jelenik meg a kettős mérce.

Ezt a különbséget nemcsak érzésekből lehet sejteni. Volt valaki, aki ezt a világot belülről is megtapasztalta. Norah Vincent amerikai újságírónő másfél éven át férfiként élt Ned néven. Férfinak öltözött, megtanulta a férfi mozgást, beszédet, viselkedést, és belépett a férfiak hétköznapi világába. Bowlingcsapat tagja lett, férfi terápiás csoportokba járt, randizott nőkkel, közösségekbe illeszkedett be. A tapasztalataiból könyv született: Self-Made Man.

Norah leírta, hogy a férfiak világát folyamatos teljesítménykényszer, elvárás és érzelmi magány jellemzi. Azt tapasztalta, hogy sokkal kevesebb együttérzést kapnak, mert azt feltételezik róluk, hogy úgyis megoldják a gondjaikat. Vincent később nyíltan kimondta: meglepte, mennyire nehéz és mennyire magányos tud lenni férfiként élni, és mennyire kevés együttérzést kapnak a férfiak a saját terheikhez.

A tapasztalat azonban nem egyoldalú volt. Vincent azt is leírta, hogy a férfiak egymás között is folyamatosan szabályozzák, mi számít elfogadható viselkedésnek, és mi nem. Az érzelmek kifejezése gyakran visszautasítást vált ki, ezért sokan inkább elhallgatják őket. Ez a működés nem kívülről nehezedik a férfiakra, hanem belülről is fenntartják egymás között. Vincent számára ez a folyamatos önkontroll és érzelmi beszűkülés annyira megterhelővé vált, hogy később nyíltan beszélt arról, milyen pszichés ára volt a kísérletnek.

Ez a kísérlet azért nehezen söpörhető le, mert nem elméleti állításokra épül, hanem személyes tapasztalatra: Norah Vincent hónapokon át férfiként élt különböző helyzetekben.

A pszichológia régóta beszél arról is, hogy a társadalom ösztönösen több pozitív tulajdonságot társít a nőkhöz. Ezt „women-are-wonderful” hatásnak nevezik: a nőket empatikusabbnak, gondoskodóbbnak, jobb embernek látjuk. Ez hízelgőnek hangzik, de következményekkel jár: ha egy csoportot pozitívabbnak látunk, könnyebben válik érzékennyé a kritikára, míg a másik esetében nagyobb a tűréshatár.

Csakhogy a teher attól még teher marad.

Ez nem verseny arról, kinek nehezebb. Nem rangsor a szenvedésről. Ez arról szól, hogy miközben jogosan beszélünk a nők problémáiról, közben hajlamosak vagyunk vakok maradni a férfiak terheire. Ők azok, akiktől gyakran többet várunk: több erőt, több stabilitást, több pénzt, több megoldást, kevesebb gyengeséget, kevesebb panaszt.

Nem a férfiakat kellene tovább szorítani, hanem egy pillanatra megállni, és feltenni egy kellemetlen kérdést: valóban igazságos az, ahogyan velük bánunk? Valóban rendben van, hogy az ő teljesítményük kötelező, az ő hibáik nevetségesek, az ő küzdelmeik pedig nem nagy ügyek?

Norah Vincent kísérlete egy dolgot nagyon világosan megmutatott: a férfiak nem egy kényelmesebb, könnyebb világban élnek, csak egy olyanban, ahol kevesebb együttérzés jut nekik. A kapcsolatok pedig nem attól lesznek jobbak, hogy még több elvárást pakolunk rájuk, hanem attól, hogy felismerjük: amit mi természetesnek veszünk, az valakinek folyamatos teher.